Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Volle, H.: A belgrádi utótalálkozó
a kérdés volt egyébként a belgrádi konferencián tervbe vett és 1978. október 28-án Mont- reux-ben összehívott szakértői találkozó témája. Míg a Zárónyilatkozat ígéretet tett arra, hogy az EBEÉ-államok konfliktusaikat békés úton rendezik, a svájci konvenciótervezet ennek az ígéretnek nemzetközi jogi és intézményes alapot kívánt nyújtani. A kötet befejező részét Curt Gasteygernek „Az enyhülés kilátásai: Európa a belgrádi EBEÉ-utótalálkozó után” című tanulmányaal- kotja. Gasteyger szerint Belgrád megmutatta, mi az, ami ma a kelet—nyugati enyhülés és a közeledés perspektívájában realisztikus, s ezen nem változtat semmit Madrid és a tervbe vett három szakértői találkozó Bonnban, Montreux-ben és La Vallettában. Gasteyger felfogásában Belgrád tulajdonképpeni jelentősége a Helsinkiben aláírt Zárónyilatkozat megerősítéséban van, s ez egyúttal az EBEÉ kétértelműségét is kifejezi, nevezetesen azt, hogy egyrészt az aláíróknak tartaniuk kell magukat a már elért eredményekhez, másrészt ez akkor lehetséges, ha valamennyi érintett tudatában marad a továbbra is fennálló ellentéteknek. A szerző szerint a tendenciák egész sora megváltoztatta azt a politikai-stratégiai alaphelyzetet, amely Helsinki idején fennállt, s ezzel szükségképpen a belgrádi utótalálkozó keretfeltételeit is. Gasteyger szerint a Záróokmány maga is hozzájárult a kiindulási helyzet negatív megváltozásához, hisz a stabilitás és változás elemeit egyaránt tartalmazza. Ennek értelmében a status quo szankcionálása mellett a nem várt belpolitikai hatások is hozzájárultak az enyhülési klíma lehűléséhez, az emberi jogi kampány úgy bővítette a kelet- nyugati találkozások tematikáját, hogy egyidejűleg azok játékterét drasztikusan korlátozta is. Gasteyger megállapításához hozzátehetjük, hogy ebben az a nyugati értelmezés játszott döntő szerepet, amely a Zárónyilatkozatot legitim alapnak tekinti a szocialista országok kül- és belpolitikája közötti határvonal relativizálására. Gasteyger a Szovjetunió mint globális hatalom védelmi képességeinek növelését úgy értelmezi, mint az európai biztonság „katonai komponensében” való nagyobb szovjet érdekeltséget, jóllehet az EBEÉ keretében éppen az együttműködés nem katonai elemeinek növelésében állapodtak meg. De elmondhatjuk, hogy a tradicionális nyugati biztonságpolitika átértelmeződése a gyakorlatban számos akadályba ütközik, hisz a gazdasági kapcsolatok biztonságstabilizáló elemeinek kiépítését a nyugati protekcionizmus hátráltatja. A szerző végső soron attól tart, hogy éppen azok az erőviszonyok változnak meg, amelyek lehetővé tették a helsinki megállapodást. Persze Gasteyger is látja, hogy a megromlott politikai légkörért kizárólag a Szovjetuniót hibáztatni egyoldalú és jogtalan. Az amerikai külpolitika megváltozott gyakorlatát is felelőssé teszi, ám végső soron a Szovjetunióra és az Egyesült Államokra hárítja a felelősséget. Eszerint Belgrádban a status quo elismerésének eredményéből indultak ki, míg az Egyesült Államok némi fáziskéséssel az ún. emberi jogokra öszpontosította erőfeszítéseit a status quo dinamizálása érdekében. Gasteyger az emberi jogok amerikai kezelését lényegében nem bírálja, sőt, a belgrádi találkozó egyik érdemét abban látja, hogy az egyénnek az államhoz és a társadalomhoz való viszonyát — „a kérdés megoldatlansága ellenére” — a kelet—nyugati tárgyalások állandó alkotórészévé tette. A szerző szerint Belgrád negatív értelemben vett érdeme abban rejlik, hogy világosan megmutatta az enyhülés határait, s bebizonyította, hogy az EBEÉ-n részt vett országok egyike sem kíván kiválni a folyamatból. Erre mutat a madridi újabb találkozóról történt megállapodás és a „nemzetközi bürokráciáknak az a csaknem teljes képtelensége”, hogy a már egyszer mozgásba hozott folyamatról lemondjanak. Európa Belgrád után nem „eny- hültebb” és nem „biztonságosabb”, mint korábban — fejezi be tanulmányát Gasteyger, ám azt is elismeri, hogy az EBEÉ és utókonferenciái hasznos eszközök arra, hogy a dialógust a megosztott Európában fenntartsák. A vitára késztető tanulmánykötet a tőkés, semleges és el nem kötelezett országok véleményeit reprezentálja. A szocialista országok álláspontjai hiányoznak belőle. Ez nyilván tudatos, de ösztönzést is adhat a témáról szóló szocialista tanulmánykötet kiadására is. Kiss J. László 149
