Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
idején, mint az 1977. évi első sabai fegyveres felkelés, vagy a Szomália és Etiópia közti katonai konfliktus. Ezért a reagálásért Giscard d’Estaing francia elnök többször szemrehányást tett az Egyesült Államoknak, azt állítva, hogy az amerikai be nem avatkozási politika vákuumot teremtett a világban, mindenekelőtt Afrikában. „Arra a következtetésre jutottam — jelentette ki a U. S. New&. World Report c. folyóiratnak 1977 júliusában adott interjújában —, hogy az Egyesült Államok és Nyugat-Európa a döntő pillanatban nem volt jelen Afrikában, és hogy valamiféle önálló akciókat kell végrehajtanunk, hogy megőrizzük a nyugatbarát államok biztonságát és területi épségét — más szóval megvédj ük a Nyugat érdekeit.” A jobboldali francia sajtó egyértelműen elítélte az amerikai kormányzat passzivitását, azt a „szokását, hogy a problémát rendkívüli intézkedéssel, nem pedig egy előre kidolgozott közös stratégia részeként oldja meg”. Franciaország hivatalos képviselői Angliát is bírálták, amiért az amerikai diplomácia uszályában kullog és nincs önálló Afrika-politikája, ha nem számítjuk a rhodesiai kérdés rendezésének elkésett tervét, ami szintén az angolok és amerikaiak közös szüleménye. A francia „feltartóztatási” politika mint Franciaország általános afrikai stratégiájának része véglegesen 1977-ben öltött formát, amikor Franciaország a marokkói csapatokat szállított Zaire-ba, hogy leverjék a Mobutu elleni felkelést Saba tartományban. Ezt követően Franciaország korszerű harci repülőgépeket és ejtőernyős csapatokat szállított Mauritániába, hogy felvegyék a harcot a Moktar Ould Daddah nyugatbarát kormánya ellen küzdő Polisario partizánjaival. Ezzel egyidőben további francia csapatkontingenseket küldtek Csádba, ahol Franciaország már hét esztendeje őrzi a fennálló rendszert, amelyet a Nemzeti Felszabadítási Front (FROLINAT) felkelő osztagai fenyegetnek. Jelenleg 13500 főt számláló francia fegyveres erők tartózkodnak 19 afrikai országban, amelyek közül négyben Franciaország állandó katonai támaszpontokat tart fenn (Dakarban, Abidjan- ban, Libreville-ben és Dzsibutiban), az Indiai-óceánon levő Mayotte-szigeten fenntartott támaszponton kívül. Franciaország afrikai aktivitása részben annak a hagyományos törekvésének tudható be, hogy egy olyan nagyhatalom viszonylag független szerepét játssza, amely különleges érdeklődést tanúsít a világ minden francia nyelvterülete iránt Libanontól Québec-ig, részben pedig annak, hogy a francia monopoltőke közvetlenül érdekelt az afrikai piacokon és nyersanyagforrásokban, így a zaire-i uránban; teljes egészében az utóbbitól függ a francia atomenergiaipar és „atomerőmű”. Szerepet játszik továbbá a jelenlegi francia elnöknek és családtagjainak személyes érdekeltsége a kapitalista orientációjú rendszerek hatalmon tartásában; magának az elnöknek is nagy tőkebefektetései vannak Afrikában. Helytelen volna azonban azt gondolnunk, hogy Franciaország betölthetné Afrikában a „Nyugat csendőrének” szerepét az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezése nélkül vagy az Egyesült Államok ellenére. Az Observer c. hetilap nemrég megjegyezte, hogy „Carter nyilvánvalóan rokonszervezett Giscard d’Estaing Afrikával kapcsolatos elképzeléseivel, amikor a két vezető 1978 januárjában Párizsban találkozott”. Ezért az Egyesült Államok nemcsak hogy nem akadályozta meg, hanem, ellenkezőleg, ösztökélte és támogatta Franciaország büntető hadműveleteit az afrikai kontinensen.
