Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
egész területének 35%-a. A szerzők úgy vélik, hogy ez a „felosztás” nem fele! meg az új típusú világfejlődés szükségleteinek és amellett szállnak síkra, hogy a világóceánt internacionalizálni kell egy olyan nemzetközi szervezet felügyelete alatt, amely az egész emberiség érdekeit képviseli. Ugyanilyen javaslatot tett a hetvenes évek elején az amerikai Tengerentúli Fejlesztési Tanács. A Római Klub J. Tinbergen vezetése alatt készített jelentése most is, három esztendővel a közzététele után, erőteljesen hat a nyugati országok véleményére és közvetve a tőkés hatalmaknak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok átépítésével kapcsolatos politikájára. A fejlődő országokban azonban nem kapott kellő visszhangot. A nemzeti szuverenitásról a nemzetközi szervezetek javára történő lemondást nem támogatják azok az országok, amelyek ezt a szuverenitást nemrég nyerték el. Ezért aztán a tőkés hatalmak tovább keresik azokat az eszméket, amelyek vonzóak lehetnek a fiatal államok számára. Ebben az értelemben Nyugaton bizonyos reményeket fűznek a Brandt-féle bizottsághoz. A nemzetközi fejlődés kérdéseivel foglalkozó bizottságot Willy Brandttal az élén 1977 decemberében hozták létre R. McNamarának, a Világbank elnökének javaslatára, hogy „tanulmányozza azokat a súlyos világproblémákat, amelyek a világközösségben mutatkozó gazdasági és szociális egyenlőtlenség következtében keletkeznek” és „megfelelő megoldásokat” javasoljon a fejlesztési problémákat illetően. A bizottság hivatalos feladata, hogy jelentést készítsen az „Észak—Dél” kapcsolatok új modelljéről; a jelentést 1979 júniusáig kell befejezni és eljuttatni az ENSZ főtitkárához, a világ államainak kormányaihoz és társadalmi szervezeteihez. Hogy a Nyugat milyen nagy jelentőséget tulajdonit ennek a bizottságnak, azt érzékelteti, hogy tagjaivá választottak négy volt miniszterelnököt (Willy Brandtot, P. Men- des-France-t, E. Heath-t és O. Palmét), E. Frei volt chilei elnököt, A. Malik indonéz külügyminisztert és más ismert politikusokat. A bizottság tagjainak megválasztásakor figyelembe vették az úgynevezett Pearson-bizottság összetételével kapcsolatos bírálatot; ez a bizottság a hatvanas évek végén alakult meg ugyancsak a Világbank kezdeményezésére, hasonló feladatok megoldása céljából és 1969-ben tette közzé a „Partnerek a fejlődésben” c. jelentését. A Brandt-bizottság tagjainak többsége a fejlődő országokat képviseli. Nem véletlen a bizottság elnökének megválasztása sem: Brandt olyan antifasiszta és liberális politikus, akinek a Kelet és Nyugat közti enyhülés ügyéhez adott személyes hozzájárulását Nobel-békedíjjal jutalmazták. A Brandt-bizottság fő célja a tőkés és a fejlődő országok közötti újabb konfrontáció veszélyének a kiküszöbölése azután, hogy kudarcba fulladt a nemzetközi gazdasági együttműködés kérdéseit tárgyaló párizsi konferencia, 27 államnak (8 fejlett tőkés államnak, 18 fejlődő és egy európai közös piaci államnak) ez a külön tanácskozása. Maga Brandt nem táplál olyan illúziókat, hogy valamiféle varázseszközt fog találni a vitás nemzetközi gazdasági problémák megoldására. Egyik interjújában kijelentette, hogy „a bizottság pozitív eredménynek fogja tekinteni, ha sikerül meggyőznie a gazdag és a szegény országokat a tárgyalások szükségességéről”. Ez a szerény cél a jelek szerint teljességgel elérhető. De a bizottság munkája nem korlátozódik erre. ni
