Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
nyozza továbbá a tudományos kutató tevékenységek bővítését, többek között azzal a céllal, hogy az európai államok ipari technológiáját adaptálják a társult országok igényeihez. Jellemző, hogy az EGK képviselői javasolták a társult országoknak: az első időkben csupán a fogyasztási cikkeket előállító üzemek létesítését ösztönözzék, és csupán „ne hagyják figyelmen kívül annak a lehetőségnek a tanulmányozását, hogy termelési eszközöket gyártó vállalatokat építsenek”. Figyelmet érdemel, hogy a kilencek elhatározták, elősegítik a társult országok közötti regionális gazdasági együttműködés fejlesztését, hogy regionális és szubregionális alapon kölcsönösen összefüggő gazdasági komplexumokat hozzanak létre. Ezen az úton a közösség befolyásolni akarja a termelőerők megoszlását az egyezmény érvényességének zónájában, az ágazati struktúrákat az EGK gazdasági szükségleteinek figyelembevételével szeretné kialakítani. Ezekre a célokra kívánják fordítani a fejlesztési alap tőkeberuházásainak 10%-át, és csupán Afrikában több mint száz, a regionális piacra orientált vállalatot szándékoznak felépíteni. A fő figyelmet arra fordítják, hogy ipari övezeteket hozzanak létre a két legfejlettebb központ: Abidjan és Dakar körül; ezek olyan államok fővárosai, amelyek aktívan kiállnak a fejlődés kapitalista útja mellett. Szemlátomást azt a szerepet szánták nekik, hogy a kapitalizmus sajátos „kirakatai” legyenek az afrikai kontinensen. Bár a nyugat-európai EGK-tagországok lemondtak a kölcsönösség elvéről a kereskedelemben és cégeik különleges jogairól a társult országokban, mégis megőrizték azt a jogukat, hogy védekező rendszabályokat alkalmazzanak gazdasági vagy pénzügyi nehézségek esetén, így például visszaállítsák a vámtarifákat és a kompenzációs illetékeket a mezőgazdasági cikkekre, továbbá hogy felülvizsgálják a fejlesztési alap összegeinek felhasználását. A loméi egyezmény a neokolonializmus utolsó szava. Megkötésére akkor került sor, amikor a fejlődő országok a leghevesebben támadták a Nyugat pozícióit az „új nemzetközi gazdasági rend” jelszava jegyében. Sok területen jóval tovább megy azoknál az engedményeknél, amelyeket a nemzetközi monopoltőke valaha is nyújtott a fejlődő országoknak, és megmutatja az imperializmus és a fejlődő országok között a nemzetközi gazdasági kapcsolatok átépítésével összefüggő kérdések széles körében lehetséges kompromisszum körvonalait. Annál fontosabb az egyezmény neokolonialista lényegének leleplezése, amelyet nem mindig kísér megfelelő, konkrét érvelés. A loméi egyezmény sajátossága abban rejlik, hogy fő tételei nem közvetlenül kizsákmányoló jellegűek, nem a neokolonializmus viszonyaira tipikusan jellemzők. Legfőbb veszélye a társult országok számára az, hogy gazdasági fejlődésük előmozdításának leple alatt biztosítja gazdasági struktúrájuk olyan megváltozását, ami végső soron még szorosabban hozzáláncolja ezeket az országokat a nyugat-európai közös piachoz, megőrzi alárendelt helyzetüket a nemzetközi tőkés munkamegosztás rendszerében nyugateurópai központtal szemben. Nem jelentéktelen előnyöket biztosít az EGK-nak a mai kapitalizmus két másik erőközpontjával folytatott konkurrenciaharcban azáltal, hogy biztosítja a kilencek előnyösebb feltételek mellett történő nyersanyagellátását és megerő107