Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 1. szám - SZEMLE - Joó Rudolf: A "Capotorti-jelentés"

Vannak-e közöttük feszültségek, konfliktusok és az állam milyen intézkedéseket tesz megoldásukra ?

A csoportközi ellentétek okai közül a tanulmány mindenekelőtt a gazdasági-társadalmi létfeltételekben mutatkozó különbségeket említi, az előítéleteket, az erőszakos asszimilációs politikát, valamint — a fejlődő országok esetében — a gyarmati múlt következményeit. A lakosságcsoportok közötti feszültségek és konfliktusok erőszakos beolvasztási politika következményei is lehetnek, akkor, ha a politikai hatalmat birtokló etnikai csoport nem fogadja el a sok etnikumú és kultúrájú társadalom gondolatát, és a többi csoport asszimilációját tartja kívánatosnak. „Egy sor vizsgált országban találkozunk effajta problémával” — olvashatjuk a tanulmányban.4

Konkrét, országokra vonatkozó kritikával főként a gazdasági-társadalmi létfeltételek különbségét elemző részben találkozunk, de a bírálat itt is földrajzilag eléggé korlátozott: az angliai bevándorló kisebbség, az izraeli palesztin, a thaiföldi muzulmán kisebbség, a spanyolországi baszk kérdés kap helyet. A szerző mint feszültséghelyzeteket megemlíti még a nigériai észak—dél ellentétet, a Srí Lanka-i szingaléz—tamil viszályt, és a tanzániai afrikai és ázsiai lakosság gazdasági-társadalmi természetű súrlódásait.

Az államok társadalmi rendszerüktől, gazdasági fejlettségüktől, politikai törekvéseiktől függően változatos módszerekkel igyekeznek a csoportközi harmonikus együtt- létet, a kölcsönös megértést biztosítani. (Pl. kisebbségi kísérlet létrehozása a kormányban, külön szerv, bizottság alakítása a kisebbségi jogok érvényesülésének ellenőrzésére, oktatáspolitikai és nevelési eszközök felhasználása e csoportok egymásról alkotott képének pozitív módosítására.)

A tanulmány szerzője a kormányok kisebbségi politikáját céljaik alapján négy csoportra osztja: pluralista, integrációs, asszimilációs és szegregációs politikát különböztet meg. Az utóbbi két fogalom eléggé ismert, használata elterjedt; magyarázatra az előző kettő szorul. Capotorti „pluralista politikának” azt tekinti, amelynek „alapvető célja a kisebbségi csoportok identitásának megőrzése”, míg az „integrációs politika a különböző csoportok egységét kívánja megvalósítani, és egyidejűleg külön szabályozással lehetővé teszi sajátosságaik megőrzését”. A szerző hangsúlyozza, hogy a két politika különbsége nem lényegi, elemei sokszor keverednek, következésképp a két politikát esetenként egyidejűleg is lehet folytatni.

Ha a kormányoknak a kérdéskörre vonatkozó válaszait értékeljük, szembetűnik, hogy asszimilációs politikát csak néhány latin-amerikai (pl. Brazília), afrikai (pl. Szenegál) és ázsiai ország (pl. Thaiföld) vall nyíltan magáénak. A szerző ugyanakkor megjegyzi, hogy néhány ország asszimilációs politikáját „integrációs” jelszavakkal álcázza; de van olyan állam is (pl. Franciaország), amelynek hivatalosan kinyilvánított célja az asszimiláció, ugyanakkor meghatározott keretek között engedélyezi a „regionális nyelvek” használatát.

91