Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - SZEMLE - Joó Rudolf: A "Capotorti-jelentés"
sában), a határok változása, illetve új államok születése Európában (ezzel együtt új többségi nemzetek és új kisebbségek keletkezése) egyre sürgetőbben vetették fel az egységes és átfogó nemzetközi szabályozást. A kisebbségvédelmi rendszer létrejöttében döntő szerepe volt az első világháborúnak és az azt követő versailles-i békerendszernek. A Capotorti-jelentés történeti és jogi szempontból elemzi a két világháború közötti helyzetet, a versailles-i békeszerződéseket, a Népszövetség kisebbségvédelmi tevékenységét (a kisebbségi bizottságokat, a kisebbségi panaszok elfogadásának, elvetésének procedúráját). A tanulmány több neves szerzőt idéz (pl. De Accurate: League of Nations and National Minorities: An Experiment, 1945; I. H. Bagley: General Principles and Problems in the Protection of Minorities, 1950.), amikor a népszövetségi rendszer hatástalanságának és későbbi csődjének okait elemzi. (Pl. a védelem földrajzi korlátozottsága Közép-Európa kis államaira; a szerződések jogi, megfogalmazási bizonytalanságai, a részt vevő hatalmak újabb háborúba torkolló érdekellentétei, amelyek lényegében a területi követelések körül forogtak, a kisebbségi kérdés gyakran csak ürügyül szolgált.) A nemzetiségek gyakran csak passzív tárgyai voltak a szomszéd államok területi rivalizálásának vagy a befolyási övezeteiket növelni kívánó nagyhatalmak diplomáciai manővereinek. Erre különösen jó példát szolgáltatnak a két világháború közötti diplomáciai-politikai események, de napjaink néhány nemzetközi válsággócának elemzése is alátámaszthatja ezt. A második világháborút követő helyzet — amelynek politikai okait, az egyes nagyhatalmak (pl. az USA, Nagy-Britannia) döntő állásfoglalásait a szerző sajnos nem elemzi — azt a benyomást keltette, hogy a kisebbségi kérdés megszűnt nemzetközi érdekű lenni. Kisebbségekről rendelkező passzus — Olaszország (Dél-Tirol) kivételével — nem került be a békeszerződésekbe; a kisebbségi problematika az ENSZ működésének perifériájára szorult; a nemzetközi jog területén a kérdés beolvadt az általános emberi jogok témakörébe. A fejezet utolsó harmadában Capotorti szól a jelzett szemléletben bekövetkező tendenciaszerű változásokról is: az 1960-as oktatási diszkriminációt tiltó UNESCO-konven- cióról; a polgári és politikai jogok egyezségokmányának 27. cikkéről; az ENSZ Diszkriminációellenes és Kisebbségvédelmi Albizottságának tevékenységéről, amelynek egyik figyelemre méltó állomása maga a tanulmány megjelenése is. Miközben a tendenciát jelző változásokat felsorolja, a szerző egyben felhívja a figyelmet a realitásokra. Objektív tény, hogy ma még alegtöbb államfenntartásokkal, bizalmatlanul viszonyul egy esetleges nemzetközi kisebbségvédelmi rendszer gondolatához. Számos ellenvetés ismert: egy ilyen rendszer ürügyül szolgálna a más államok belügyeibe való beavatkozásra. A kisebbségi jellemzők, helyzetek változatossága sokakban kétségeket ébreszt az univerzális jogi megközelítés lehetőségével és célszerűségével kapcsolatban. Vannak, akik az államok egységét, stabilitását féltik egy ilyen rendszertől; mások a kisebbségeknek nyújtandó sajátos jogokban különleges elbánást látnak, egyfajta megkülönböztetést, amely — szerintük — ellentmond a diszkrimináció elleni általános harc elveinek. Ezek az érvek valóságos gondokat is tükröznek. Napjaink eseményei bizonyítják 89
