Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban
A nemzetközi konfliktusok új vonásai Történelmileg tekintve a nemzetközi konfliktusok akkor öltöttek különösen kiélezett formát, amikor a korábbi társadalmi-gazdasági rendszer és az új formáció államai között bontakozott ki a nemzetközi osztályharc. A különböző időszakokban változtak a konfliktusok sajátosságai — új vonásokkal bővültek, mindamellett megőrizték változatlan természetüket. Az első világháború előtt az imperialista országok közötti ellentétek a világ újrafelosztásáért, a felvevőpiacokért, a nyersanyagforrásokért folytatott harcban fejeződtek ki. A kapitalizmus általános válságának első szakaszában mind több konfliktust szült az imperializmusnak a világ első szocialista állama ellen folytatott harca. A második világháború után a nemzetközi konfliktusok alapja a szocializmus és a kapitalizmus közötti ellentmondáson kívül a felszabadító mozgalmak és a gyarmattartó tőkés hatalmak, illetve a fejlett tőkés országok és a fejlődő világ közötti ellentétek. A dekolonizáció és a szocialista világrendszer megerősödésének eredményeként döntő változások mentek végbe a nemzetközi erőviszonyokban: az imperializmus erőinek mozgásszabadsága és játéktere leszűkült, a tőkés országok fokozottabb alkalmazkodásra kényszerültek a kialakult nemzetközi politikai és gazdasági feltételekhez. Ezt az alapvetően objektív folyamatot a nemzetközi konfliktusok evolúciója tükrözte vissza, amelyet jól érzékeltet az Egyesült Államok katonapolitikai doktrínáinak átalakulása. Az amerikai katonapolitikai elképzelésekben a második világháború után a katonai erő alkalmazása — az erőviszonyok változásától függően — különbözőképpen fogalmazódott meg. A háborús ,,containment”-politika idején szó volt a Szovjetunió elleni „preventív háború” lehetőségeiről. Az ötvenes években az Egyesült Államok a „tömeges megsemmisítés” doktrínáját dolgozta ki. A hatvanas évek elején minőségi változás történt a katonai erőviszonyokban. Megszűnt a modern harci eszközök amerikai monopóliuma. Az Egyesült Államok nemcsak nukleáris monopóliumát vesztette el, hanem a szovjet interkontinentális rakéták csatasorba állításával közvetlenül sebezhetővé vált. A „tömeges megtorlás” doktrínájának hatástalanságát a kommunista államok befolyásának növekedése és a nemzeti felszabadító mozgalmak eredményei bizonyították. A hatvanas évek elején a „rugalmas reagálás” doktrínája fejezte ki az erőviszonyokban végbement változásokat, azzal a változatlan igénnyel, hogy az „elrettentés hitelességét” fenntartsa. Valójában az imperialista elrettentési politika a „szervezett békenélküliség” állapotát hozta létre a megfelelő társadalmi-gazdasági struktúrákkal, a stratégiák és motivációk egész komplexumával. Ez a felfogás a potenciális háború folyamatos feltételezését hirdeti, azzal az indokkal, hogy megakadályozza a tulajdonképpeni fegyveres konfliktus kitörését. Valójában a háborúra való előkészület tartós állapottá vált az imperialista elrettentési politikában.13 A hatvanas évek folyamán az Egyesült Államok vezetőinek látniuk kellett, hogy a többszörös kölcsönös megsemmisíthetőség (overkill capacity) növelése absztrakttá teszi a fölényt; bebizonyosodott, hogy a katonai fölényt nem lehet közvetlenül politikai előnyök megszerzésére felhasználni. A nemzetközi erőviszonyok változása jelentősen 73
