Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - VITA - Nyilas Józzsef: A nemzetközi erőviszonyok és a világgazdasági kapcsolatok a hetvenes években
A dinamikusan értelmezett komparatív előnyök kihasználása adja a világgazdasági kapcsolatok értelmét. A monopolkapitalizmus kialakulásával a monopolárak elterjedése hozta az első nagyarányú torzítást ezeknek az előnyöknek a kihasználásában. A második világháború óta újabb torzítás épült a monopolárakra — a fejlett tőkés országok agrárprotekcionizmusa. Ez az agrárpolitika felelős jelentős részben a fejlődő világ élelmiszer-termelésének nem kielégítő alakulásáért. A mezőgazdasági termelés 1950 és 1975 között a tőkés világgazdaságban évi átlagban csak 2,6%-kal nőtt, alig haladva meg ebben az időszakban a népesség növekedési ütemét. Sőt, a világ egyes nagy térségeiben még az utolsó évtizedben is csökkent az egy főre jutó mezőgazdasági termelés, így 1961—65-öt 100-nak véve 1975-ben Afrikában 92-re, Latin-Amerikában 97-re. A tisztán élelmiszertermelés megfelelő adatai: 92 és 100. A fejlett tőkés országok váltak a legnagyobb mezőgazdasági exportőrökké, élelmiszerexportjuk 1950 és 1973 között háromszorosára nőtt (az egész tőkés világé 2,5-szeresére). A fejlődő országok túlnyomó többsége az élelmiszerek nettó importőrévé vált, vagy abban az irányban halad.8 Most a komparatív előnyök újabb torzítása van folyamatban a tőkés világgazdaságban. Főleg az energetikában, de kisebb részben a nyersanyagtermelésben is. Az új, kialakulóban levő tőkés világpiaci árak alapvetően politikai-hatalmi szempontból motiváltak lesznek. Az ily módon megemelt árakon történő nyersanyag-és energiaellátás rövid távon hozhat anyagi előnyöket az e termékek termelésében érdekelt országoknak. Hosszú távon azonban kétségkívül a KGST és a fejlődő országok ellen irányul: piacaik csökkentését, egymás közti versengésük kiélezését, végső soron egységük megbontását célozza. A kialakult árstruktúrában gazdaságossá váltak olyan alternatív energia- és nyersanyagellátási megoldások, amelyek fő célja az önellátás erősítése, a függés csökkentése a világ többi részétől. Az ellátásbiztonság fokozása érdekében a tőkés államok változtatják kutatási-fejlesztési prioritásaikat. Egyik legfőbb törekvésük a második világháború óta kialakult nagyarányú energiafüggőség csökkentése. Japán energiaszükségletének csak 9%-át, Nyugat-Európa 41%-át, az Egyesült Államok pedig 80%-át tudja fedezni hazai forrásokból. E számok alapján az USA helyzete a legkedvezőbb. A valóságban azonban 430 millió tonnás nagyságrendben importál kőolajat, amely belső fogyasztásának 41%-a, s az olajimport fizetési mérlegének egyik legnagyobb terhe. A kőolajvásárlásra fordított kiadásai csak az elmúlt hat évben megtízszereződtek. Ezért érthető, hogy már a Nixon- és a Ford-kormányzat is „önállósági programot” kezdeményezett az energiagazdálkodás területén. A Carter-kormányzatnak most a viták kereszttüzében álló programja sok vonatkozásban folytonosságot mutat a korábbi elképzelésekkel. A fogyasztás növekedésének radikális csökkentését (évi 4%-ról 2%-ra), takarékossági intézkedések bevezetését, a hazai energiahordozók fokozott termelését irányozza elő. A Carter-kormányzat energiaprogramja hatalmas tőkebefektetéseket tesz szükségessé. Egyes becslések szerint a szükséges összeg 1975-ös árakon 800—900 milliárd dollár, az inflációt is figyelembe véve majdnem egybillió. Az állam az energetikai beruházásokból 66 milliárd dollárral részesedik, de adókedvezményekkel, a hitelek garantálásával, a belső árak további emelésével igyekszik serkenteni a magántőkét a beruházások vállalására. Az olajmonopóliumok azonban az árak ellenőrzésének teljes eltörlését 98
