Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya
len katonai jelenlétét a kontinens déli részén, és fölvetődött a Dél-Koreából való, részleges amerikai kivonulás lehetősége is. Az amerikai haderő tekintélyes része „Ázsia peremén” maradt. A Japántól a Fülöp-szigeteken át a csendes-óceáni szigetvilágig terjedő övezetben továbbra is nagy tengeri, légi haderő és csaknem 150 000 katona tartózkodik. Ezek ázsiai bevetésével továbbra is számolni lehet, mivel azonban az Egyesült Államok érthetően kerülni igyekszik a vietnamihoz hasonló kaland megismétlődését, az amerikai haderő felhasználásának feltételei, körülményei — a tradicionális ausztrál biztonságpolitika szemszögéből — bizonytalanabbak. Ezekkel a változásokkal csaknem egyidőben fogalmazódott meg és realizálódott az a brit terv, amely szerint Nagy-Britannia — főként gazdasági, pénzügyi nehézségek miatt — csökkenti katonai jelenlétét a Szueztől keletre levő régióban, s hogy a hetvenes években kivonja csapatait Szingapúrból és Malaysiából. A brit Konzervatív Párt hatalomra kerülése 1971-ben késleltette a terv megvalósítását. Mindamellett az ausztrál vezetőknek már 1967-től szembe kellett nézniük a kérdéssel, vajon Nagy-Britannia távozása után is fenntartják-e jelenlétüket Dél-Ázsiában, átveszik-e a távozó európai „protektor” szerepét, vagy szintén kivonulnak a területről. Nagy-Britannia és az Egyesült Államok igyekezett rábírni Ausztráliát, hogy vegye át a volt gyarmatosító „kötelezettségeit”. 1969-ben a Gorton-kormány be is jelentette, hogy nem rendeli haza az ausztrál erőket. Az ausztrál „előretolt védelemről” és az ország katonapolitikai stratégiájáról azonban széles körű vita bontakozott ki, amely része volt az ausztrál külpolitika alaptételeinek felülvizsgálatával kapcsolatos útkeresésnek. Konzervatív körök nem idegenkedtek a gondolattól, hogy Ausztrália esetleg az imperialista hatalmak „helytartójává” váljék. „Ausztrália állandó és Nyugat-barát tényező bármely délkelet-ázsiai—csendes-óceáni egyensúlyban — írta az eshetőségeket latolgatva egy ausztrál szerző. — Mivel része ennek a régiónak, nehezebb őt beavatkozással gyanúsítani, mint a kívülállókat. Ez a körülmény a kizárólag ausztrál beavatkozást hasznossá teheti olyan esetekben, amikor a fellépés a szövetség (ANZUS) alapvető hatalma részéről nemkívánatosnak bizonyul vagy felháborodást válthat ki.”15 Ugyanakkor maguk a liberális vezetők is belátták, hogy Ausztrália gyenge a regionális csendőri feladatra. Ha az óriási fegyverkezési terheket vállalná is, irreális hosszabb távon olyasmit elvárni tőle, amibe az Egyesült Államok is belebukott. Az ausztrál magatartásra ironikus fényt vet Lee Kuan-yew szingapúri miniszterelnöknek az a megjegyzése, amelyet az 1969. júniusi „öthatalmi védelmi konferencia” után tett Canberrában: „Míg Nagy-Britannia a Távol-Keleten maradt, Ausztrália mindig a seriffhelyettesi szerepet játszotta. De most, hogy Ausztrália elfogadta a seriff jelvényt, bebizonyította, nem tudja, hogyan kell előrántani a hatlövetűt.”18 Az „előretolt védelemmel” szemben mindinkább előtérbe került a „kontinentális védelem” koncepciója Ausztráliában. Az ALP számára a malaysiai erőfitogtatás nem volt egyéb, mint „nosztalgikus kaland”. „Ausztrália stratégiai határai a természeti határok” — mondotta Whitlam már 1968-ban.17 Mindamellett az ALP is támogatta az öthatalmi együttműködést. Ennek keretén belül az ország fokozta hadifelszerelés-szállításait a két ázsiai partnernak, nagyobb szerepet vállalt kiképzési feladatokban, és rendszeressé vál39
