Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Hidasi Gábor: A jelenlegi kínai vezetés gazdaságfejlesztési és gazdaságpolitikai dilemmái
Zanak-e, és hogyan, mikor vállalkozzanak arra, hogy a jelen problémáinak vizsgálatnál alkalmazott reálisabb és kritikusabb személetmódot kiterjesszék a múlt eseményeire és a jövő perspektíváinak megítélésére is. Az új vezetés gazdaságfejlesztési és gazdaságpolitikai dilemmái között már a legelső is a politikai döntések szférájába tartozik. A jelenlegi kínai belpolitikai helyzet egyik alapvető vonása, hogy tulajdonképpen az összes fontos gazdaságpolitikai döntés mindenekelőtt politikai döntést igényel. A fejlődési ütem, a fejlesztési prioritások, az élet- színvonal alakulasa egytől egyig politikai kérdések. A megoldásokra tett javaslatok, sőt a kérdések megfogalmazása mögött különböző politikai erők és csoportok eltérő érdekei húzódnak meg, és a döntés ily módon hosszan tartó harc és alkudozás eredménye. A gazdasági fejlődés ütemét illetően 1977 nyarától szaporodnak a kínai sajtóban azok a megnyilatkozások, amelyek szerint egy újabb fejlődési „ugrás” szükséges. Nyilvánvaló, hogy ennek kapcsán az „ugrásszerű fejlődés” fogalma is lényeges módosításra szorul az 1950-es évek végén meghatározott kritériumokhoz képest. Csou En-laj az 1959. augusztusi tervmódosító referátumában még arról beszélt, hogy „az iparnak évi 20%-ot meghaladó növekedése — ugrás, 25% feletti növekedés — nagy ugrás, 30%-ot is meghaladó növekedése pedig — különlegesen nagy ugrás”. A mezőgazdaság megfelelő növekedési mutatóit 10, 15 és 20 százalékban jelölte meg.5 Ilyen ugrásra természetesen Kína mai vezetői nem gondolhatnak, hacsak nem akarják kitenni magukat egy újabb voluntarista és kalandor próbálkozás elkerülhetetlen kudarcának. A mai helyzetben legfeljebb arról lehet szó, hogy — figyelembe véve az iparban továbbra is meglevő kihasználatlan kapacitásokat —- az iparban tartósan 10% feletti, a mezőgazdaságban pedig 4—5% körüli növekedési ütemre törekedjenek. Lényegében e célkitűzéseket tartalmazza az V. Országos Népi Gyűlés 1978 februárjában megtartott első ülésszakán elfogadott tízéves gazdaságfejlesztési program (1976—1985) is°. A magasabb fejlődési ütem elérésének kulcsproblémája a mezőgazdasági termelőerők rendkívüli elmaradottsága. Kz ipari termelési évi 10%-ot jelentősebben meghaladó növekedése azonban, amely további beruházásokkal, ésszerűbb munkaszervezéssel és jobb anyagellátással egyébként könnyen elérhető, az alapvető népgazdasági arányok további romlását eredményezné, és újabb feszültségekhez vezetne a belső piacon. Ezért az új vezetés második nagy dilemmája abban áll, hogy engedje-e a kínai gazdaság fejlődését az addigi kényszerpályán mozogni, vagy a dinamikus egyensúly megteremtése érdekében az eszközök és erők jelentős átcsoportosításával megpróbálja csökkenteni a mezőgazdasági termelés krónikus lemaradását. Ez a rendkívül összetett kérdés közvetlenül összefügg a fejlesztési prioritások meghatározásának még bonyolultabb kérdéskomplexumával. A fejlesztési prioritások kérdésében az 1950-es évek közepén és az 1960-as évek elején kiadott Mao-Ce-tung-i „útmutatások” és jelszavak tulajdonképpen nem sok módosításra szorulnak, s így érthető, hogy a mai vezetés Mao Ce-tung korábban nem publikált beszédeiből elsőként „A tíz legfontosabb kölcsönviszonyról” 1956 áprilisában a KKP KB Politikai Bizottságának kibővített ülésén tartott beszédének szövegét tette közzé.7 Ez a felszólalás egyes elemeiben már tartalmazta azt az alapgondolatot, amelyet később, 1961-ben, a „nagy ugrás” kudarca után „a mezőgazdaság az alap, 52
