Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
Mivel Nyugat-Európában a franciák és az angolok is szeretnének nagyobb szerephez jutni, lehetőség nyílik arra, hogy az USA a nyugat-európai országokat egymás ellen kijátssza. A trilateralizmus platformján kialakítandó „munkamegosztás” azonban két szempontból nem tűnik elégségesnek ahhoz, hogy az USA maradéktalanul megvalósítsa NSZK-politikáját. Egyrészt maga az intézmény igen rövid múltra tekint vissza, tapasztalatokkal nem rendelkezik, annál több ellentmondást sűrít kereteibe. Másrészt a nyugateurópai térségben bekövetkezett legújabb differenciálódás azt a felismerést erősíti meg, hogy a világgazdasági válságból megerősödve kikerült NSZK — mivel egyre kevésbé talál megfelelő partnert tért vesztett szomszédai körében — legalábbis egy ideig fokozottan orientálódik majd az Egyesült Államok felé. Ezt az átmeneti szakaszt, amelyben az NSZK fokozottabb együttműködésre kényszerült az USA-val, és még nem képes alapvető területeken sikerrel fellépni az amerikai elképzelésekkel szemben, kell az USA-nak kihasználnia a növekvő nyugatnémet gazdasági és politikai erő „lekötésére”. E célt az amerikai külpolitika különböző irányzatai háromféleképpen vélik elérhetőnek: az NSZK közvetítő szerepének fokozásával, az USA—NSZK „speciális viszony” elmélyítésével, valamint a közvetítői szerep és a „speciális viszony” párhuzamos támogatásával. Az első nézet képviselői azzal érvelnek, hogy az NSZK egyértelműen beleillik az az USA új globálstratégiai elképzelésébe. A Nyugat-Európa feletti ellenőrzés közvetettebbé tétele érdekében az NSZK mint az USA európai helytartója használható fel. (Ennek analógiája a két világháború közötti amerikai külpolitikai törekvésekben is fellelhető, pl. a Kellogg—Briand paktum vagy a Briand-féle Európa-tervben.) Az USA-nak olyan hatalmat kell adnia az NSZK kezébe, amellyel az megakadályozhatja az Amerika-ellenes hangulat kialakulását Nyugat-Európában, de nem bizonyul elég erősnek egy egységes Nyugat-Európa létrehozására az USA-val szemben. Az elmúlt évek eseményei közül az Amerika-ellenes francia magatartás leszerelése, a dollárellenes támadások visszaverése (mintegy 10 milliárd dolláros nyugatnémet dollártámogatási veszteséggel), a fejlett tőkés országok energiakonferenciáján a francia álláspont elszigetelése, az EGK—USA tárgyalásokon az amerikai álláspont megértő kezelése az NSZK közvetítői szerepre való alkalmasságát támasztja alá. Egyúttal azonban— és ezt az amerikai tanulmányok már kevésbé emelik ki — az NSZK nemcsak amerikai érdekeket közvetített Nyugat-Európa felé, hanem nyugat-európai állásfoglalásokat is az USA irányában (pl. az energiakérdés- és a fejlesztési segélyt illetően). A speciális viszony újrafogalmazását azok helyezik előtérbe, akik úgy vélik, hogy a közvetítő szerep túlságosan nagy mozgástérhez juttatná az NSZK-t, amelyet az az USA ellen is felhasználhatna. Néhányan azért érvelnek e megoldás mellett, mert a tőkés világon belüli problémák megoldását már nem a közvetettebb befolyásolási eszközöktől, hanem az erős, hegemonális jellegű bilaterális kapcsolattól várják. A speciális viszony elsősorban gazdasági elemekkel való feltöltését fogalmazza meg Bergsten, Nixon elnök 1969— 1971 közötti tanácsadója, a Brookings Institution munkatársa: „Az Egyesült Államok külgazdaságpolitikája Európa irányában a közeli jövőben inkább Németországra (az NSZK-ra — I. A.), mint a Közös Piacra kellene, hogy összpontosuljon, mégpedig két okból: egyrészt a Közös Piac fejlődésében megrekedt, másrészt Németország saját erő37
