Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
stratégia alapja). Ezen belül az USA különleges szerepet szán az NSZK-nak. Arra épít, hogy — a múlthoz hasonlóan — az amerikai és a nyugatnémet gazdasági érdekek számos területen megegyeznek: mindketten a valutaárfolyamok állandó módosítását tartják a fizetésimérleg-többletek és -hiányok kiigazításához megfelelő eszköznek; mivel az NSZK rendelkezik a legnagyobb dollártartalékkal, nyilvánvalóan érdeke a dollár helyzetének konszolidálása; a tőkés világ e két országa folytatja a legnagyobb export- és importtevékenységet, amiből amerikai vélemények szerint mindkettő liberalizmus melletti elkötelezettsége adódik. Hasonló alapról magyarázható mindkét ország érdeke az EGK agrárprotekcionizmusának megszűntetésében. Az NSZK gazdasági érdekei azonban nem mindenben egyeznek az amerikaiéval, illetve a kö%ös érdekek mögött is eltérő háttér húzódik meg, ami a jövőben az érdekstruktúrákat befolyásolhatja. Egyetértés van közöttük a tőkés válság felszámolásának szükségességét illetően, de nem az eszközök tekintetében. Az NSZK egyelőre —- minden amerikai törekvés és kényszer ellenére — mereven ragaszkodik az inflációellenes gazdaságpolitika fenntartásához, akár a magas munkanélküliség árán is. (Carter elnök e vonatkozásban már tett engedményeket, összeütközésbe is került a Federal Reserve volt vezetőjével, Burns-szel.) A világgazdasági kapcsolatok liberalizálásában a külgazdasági szférától nagymértékben függő NSZK érdekei más szinten mozognak, mint az alapvetően ma is a hatalmas belső piacra támaszkodó amerikai gazdaságé. Az USA azt veti az NSZK szemére, hogy inflációellenes programja nem teszi lehetővé a többi tőkés ország exportjának felfutását, szemben az USA-val, amelynek importja igen dinamikusan fokozódott az elmúlt két évben. Csakhogy — mutatnak rá nyugatnémet szakemberek — ez szinte kizárólag az Arab- és a Mexikói-öböl országaiból származó olajszállításoknak kedvezett, nem pedig a világgazdaság többi résztvevőjének. A növekvő olajdeficittel ellentétben az amerikai kereskedelmi mérleg a fejlett tőkés országok viszonylatában — az 1972. évi félmilliárd dolláros deficittel szemben — 1976-ban már 5,5 milliárd dolláros többlettel zárult. A Dresdner Bank vezetője, Kurt Richebächer ezért úgy véli, hogy „ha az olajimporttól eltekintünk, az USA nem támasza, hanem terhe a világkonjuktúrának. Az egyetlen, amit támogatnak, az olajár”.13 A világgazdasági konjuktúra élénkítésében az NSZK gyakran hivatkozik arra a szerepre, amelyet deficites szolgáltatási mérlege játszik az erőforrások egy részének átutalása formájában, hatást gyakorolva néhány idegenfor- galmilag fontos országra. Az eltérő beágyazottság magyarázza a közös piaci magatartást is. Bár az NSZK ténylegesen érdekelt a mezőgazdasági diszkrimináció felszámolásában, közös piaci helyzete és érdekei nem teszik egyelőre lehetővé, hogy meghatározó befolyást gyakoroljon Franciaországra, de még saját agrárlobbyjára sem. A jelenlegi helyzetben több közös vonás figyelhető meg a lemaradó tőkés országok „megsegítését” illetően. Ennek részben az az oka, hogy a legutóbbi időkig gyengélkedő Anglia, valamint Olaszország bajait egy-egy ország pénzügyi erőforrásai már aligha tudják orvosolni. A közös vonások kialakulásában azonban az is szerepet játszik, hogy az NSZK nem szeretne egymagában valamilyen gazdaságpolitikai diktátummal fellépni, ez ugyanis könnyen a „DM-imperializmus” vádjához vagy ahhoz a megállapításhoz ve34
