Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
brand bonni amerikai nagykövet figyelmeztette az NSZK-t, hogy az USA szemszögéből továbbra is „korlátozott szuverenitással” rendelkezik, és az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot, hogy minden intézkedést megtegyen, ami szerinte a nemzetközi biztonság szempontjából célszerű és szükséges. Hasonló értelemben nyilatkozott Washingtonban Kissinger külügyminiszter is Bernd von Staden nyugatnémet nagykövetnek.8 Mindebből sokan arra következtetnek, hogy biztonsági-katonai téren az USA hegemon szerepe töretlen. E szerepet azonban az USA általában véve úgy játszotta, hogy annak hegemén jellege ritkán került előtérbe. Általában az ún. devizakiegyenlítési egyezményekben jelentek meg a biztonságpolitikai ellentétek, amelyek többnyire mindkét fél számára elfogadhatóan rendeződtek. Vagyis a biztonsági és a gazdasági elem immár másfél évtizede kombinálva, egybefonódva van jelen a nyugatnémet—amerikai kapcsolatokban. Az NSZK-ban állomásozó csapatainak költségfedezéséhez az USA 1960-ban terjesztette elő „teherviselés-megosztási” elképzelését, amely évi 600 millió dolláros bonni hozzájárulást határozott meg. Kompromisszumos megoldásként az NSZK az állomá- soztatási költségek összegében fegyvereket vásárolt az USA-ban hadseregének modernizálásához. A hatvanas évek második felében azonban ez a „modell” egyre kevésbé felelt meg az amerikai és a nyugatnémet érdekeknek. Az USA államháztartása és fizetési mérlege egyre növekvő deficittel zárult, ezért a vietnamiháború tetemes költségeit igyekezett részben az NSZK-ra áthárítani. Csakhogy az NSZK-ban éppen 1967-re fordult recesz- szióba a tőkés konjunktúra, ami a költségvetési kiadások megnyirbálását tette volna szükségessé. Emellett a Bundeswehr felszerelése modern fegyverekkel egészben véve befejeződött, tehát az USA-tól való fegyvervásárlások már nem jelentettek csábító alternatívát. Az ellentéteket az USA egyoldalúan, hatalmi szóval oldotta fel: NSZK-beli katonaságának csökkentését helyzete kilátásban (bár erre valójában aligha szánta volna el magát) arra az esetre, ha Bonn nem hajlandó nagyobb részt vállalni az amerikai terhekből. A nyugatnémet fizetések azonban ettől kezdve már az amerikai fizetési mérleg deficitjének csökkentését, valamint a dollár világpénz-szerepének erősítését szolgálták, és ezzel a bilaterális katonai kompenzáció keretéből a legszélesebb értelemben véve a nemzetközi valutáris rendszer befolyásoló elemévé léptek elő. Az NSZK dollártámogató akciói, amelyek lényege az volt, hogy a nyugatnémet Szövetségi Bank önként lemondott a tulajdonában levő dollár aranyra való konvertálásáról, gyakorlatilag nyugatnémet devizahitelt jelentettek az USA-nak, mivel a dollár mind az aranyhoz, mind a nyugatnémet márkához képest fokozottan veszített értékéből. Emellett a nyugatnémet „törlesztés” egyik formájaként megjelentek a középlejáratú államkölcsön-vásárlások. 1971 után az NSZK kénytelen volt közvetlenül is részt vállalni az amerikai katonaság elhelyezését szolgáló nyugatnémetországi létesítmények modernizálásában. Elképzelhető, hogy ez az alku összefüggött az NSZK „keleti politikájával”, és az ezzel kapcsolatos amerikai ellenérzések lecsillapítására szolgált. 1973 után a hozzájárulás teljes összege valamivel mérséklődött, ami nem annyira a nyugatnémet tárgyalási pozíció erősödéséből, hanem az amerikai fizetési mérleg 1976-ig tartó kedvezőbb alakulásából következett. Gazdasági téren a háború utáni évtized kiegyensúlyozatlanságai a gyors nyugatnémet 28
