Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
Ő a Rosenau által kidolgozott „penetrált rendszerrel” jellemzi az USA és az NSZK kapcsolatait. Ennek lényege, hogy adott nemzetállamok oly mértékben válnak függővé rajtuk kívül zajló eseményektől, az általuk nem befolyásolható nemzetközi környezettől, hogy sajátos nemzetállami törekvéseiket is mindinkább a külső hatások irányítják. 1945 után az USA döntő befolyást gyakorolt a nyugatnémet társadalomra, politikára, az egész értékrendre, és ezzel többek között az NSZK külkapcsolatait is előre rögzítette. Knapp ugyan elismeri, hogy a „penetrált rendszer” nem egyirányú utca, és a „penetrált országtól” is indulnak ki impulzusok a „penetráló rendszer” irányában, végső soron azonban a kapcsolatok egyoldalúságát hangsúlyozza.2 E nézeteket a kapcsolatok statikus és a politikai oldalt előtérbe állító szemlélete jellemzi. Bár egészen más következtetésre jut Boccara, gondolkodásmódja más vonatkozásban neki is statikus. Szerinte a tőkés világ egésze a „domináns imperializmus” hatása alá került, amelynek alappillére az USA és az NSZK monetáris és finanszírozási uralma.3 Mind az aszimmetrikus kapcsolatok történelmieden felfogása, mind a dominanciaelmélet leegyszerűsítő képlete végső soron lehetetlenné teszi azoknak az ellentmondásoknak az elemzését, amelyek növekvő hatást gyakorolnak a kétoldalú amerikai—nyugatnémet kapcsolatokra. E hiányosságot az USA—NSZK kapcsolatokról megjelent egyik első marxista elemzés szüntette meg. Sziborova rámutat arra, hogy az NSZK közvetlen függése az USA-tól a hetvenes évek elején a változó világpolitikai és világgazdasági környezet hatására gyengült, és az erős és gyenge szövetséges egyenlőtlen viszonyából a legutóbbi időszakban egyenrangú kapcsolat körvonalai bontakoznak ki, bár az USA továbbra is jelentős eszközökkel rendelkezik ahhoz, hogy nyomást gyakoroljon az NSZK-ra (atomernyő, a világháború győztes hatalmának jogai, a nyugat-berlini négyoldalú egyezmény aláírója).4 E változás lényeges tartalmi jegyeit a polgári elméletek azért is képtelenek megfelelő mélységben megragadni, mert egyfajta merev modellben gondolkodnak. A legjobb példa erre Morgan négyes vizsgálati módszere. Szerinte valamely kétoldalú szövetség harmóniája vagy nézetkülönbségei négyfajta erő viselkedésének módosulásával magyarázhatók: a két szövetséges belpolitikai erőviszonyaiban bekövetkezett változások; a kettejük közti bilaterális kapcsolatok jellegének módosulása; azon multilaterális szövetség változásai, amelyhez az adott bilaterális szövetség tartozik; végül a globális nemzetközi rendszer azon részei, amelyek e viszonyra hatnak, különösen a szövetség ellenfeleinek helyzete.5 Morgan arra a következtetésre jut, hogy az USA és az NSZK kapcsolatában bekövetkezett változások egyértelműen a legutóbbi tényezővel, tehát a nemzetközi környezetben megfigyelhető módosulásokkal magyarázhatók. Bár e nézetet számos esetben el lehet fogadni, végső soron a változások minőségi jegyeit Morgan nem képes feltárni, nagyrészt azért, mert a kétoldalú kapcsolatokon kívüli környezetnek tulajdonít minden hatást, miközben a kapcsolat szereplőit gyakorlatilag önmaguktól mozdulni képtelen, illetve minden esetben párhuzamosan (szinkronban) mozgó elemekként kezeli. Még a kétoldalú viszonyt a maga fejlődési folyamatában elemző szerzők is abba a hibába esnek, hogy képtelenek e viszony alkotóelemeinek külön-külön értékelésére, az egyes elemek 23
