Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Kiss J. László: RIO-jelentés a Római Klubnak: „A növekedés határai”-tól az „új nemzetközi rendszerig”
alapprogramokkal.5 A „szabadság” értelmezése az emberi jogok amerikai nyilatkozatát tükrözi vissza. A „nyílt társadalom” kifejezés Kari Popper kategóriája, akinek „kritikai racionalizmusát” a nyugat-európai szociáldemokrácia vette át az elvetett Marx helyett. A „kulturális sokféleség” egyrészt a fejlődő országok kultúrájának védelmét célozza egy olyan világban, amelyben a kölcsönösség híján a „kulturális cserét” a tőkés világ monopolizálja. Másrészt a „kulturális sokféleség” követelése az egyes fejlődő országok belső helyzetére is vonatkozik, mint a „polgári pluralizmus” megjelenési formája. Az új társadalmi és nemzetközi rendszer kialakítása Tinbergen szerint olyan nemzeti és nemzetközi fejlesztési stratégiákat kíván, amelyek meg kell hogy feleljenek nem csupán a jövedelmezőség követelményének, hanem azoknak az alapértékeknek is, amelyeket a RIO-jelentés reformista módon egy „humanista szocializmus” programjának minősít. Az új fejlesztési stratégiák összetevői, a tervezett változás eszközei Az „új nemzetközi rendszer” kialakításához fejlesztési stratégiákra és a tervezett változás megfelelő eszközrendszerére van szükség. A RIO-jelentés második, terjedelmesebb része ezt a problémakört tárgyalja. Tinbergen tisztában van azzal, hogy a világon a közös érdeken avagy a kölcsönös függőségen alapuló „globális tudat” még nem fejlődött ki, bár ez a békés világrendszer megteremtésének előfeltétele. Ennek ellenére azt állítja, hogy a kölcsönös függőség „világtörvénnyé” vált, ezért a világot megosztó ideológiai különbségeknek szükségszerűen csökkeniük kell. A valóságban a két világrendszer ideológiai és társadalmi-politikai különbségének meghatározó szerepe nem csökkent. Tinbergen maga is belátja, hogy az általa hangsúlyozott „világtörvény” ellenére a tőkés világ nem mond le önként termelési kapacitásának egy részéről a fejlődő világ javára, és erőforrásai egy részét sem csoportosítja át azokra az új nemzetközi intézményekre, amelyek éppen a világgazdaságban betöltött uralkodó szerepét változtatnák meg. Ám minden nehézség ellenére Tinbergen szükségszerűnek tartja az átmenetet a jelenlegi „rendszertelenségből” az „új nemzetközi rendszerbe”, mindenekelőtt azért, hogy a tőkés világrendszert fenyegető radikálisabb változás elkerülhetővé váljon. A fejlődő országok céljainak kialakításánál a RIO-jelentés abból indul ki, hogy nem a nyugat-európai életszínvonalhoz kell igazodni. Tinbergen a fejlesztési stratégiák öt alapvető összetevőjéről beszél.6 Az első feladat az alapszükségletek kielégítése. A táplálkozás, öltözködés és a közszolgáltatások mellett az oktatásnak is az adott ország vagy régió kultúrájához és társadalmi-gazdasági céljaihoz kell alkalmazkodnia. A szükségletek kielégítésével elválaszthatatlan kapcsolatban áll a fejlesztési stratégiák második lényeges eleme,a szegénység felszámolása. Az új fejlesztési koncepció harmadik összetevője az „önfelelős vagy endogén fejlődés” kialakítása. Ez a fejlődés, amely nem az importált, hanem a saját szükségleteken alapuló intézményekre és technológiákra épül, a fejlődő országok számára olyan eszköz, amelynek segítségével egy nemzet csökkentheti sebezhetőségét minden olyan döntéssel szemben, amely kívül esik ellenőrzésén. Tinbergen szerint az „önfelelős” fejlődés nemzeti szinten az alapszükségletek kielégítését jelenti, nemzetközi szinten a javak és szolgáltatások kicserélésével az adott ország problémáinak megszüntetése szempontjából „kollektív önsegéllyé” válik. A fejlesztési stratégiák további két komponense az állami hatalom gyakorlása és a helyi környezeti rendszerek felmérése alapján a „kiegyensúlyozott” ökológiai és gazdasági fejlődés. A jelentés hangsúlyozza, hogy a szükségletek kielégítése, a szegénység megszüntetése, az „önfelelős” fejlődés egyaránt az állami hatalom gyakorlását követeli meg. Azonban a „szelektív szocializálás” svéd példájára utalva — amely a termelési kapacitás mintegy 90 százalékát magánkézben hagyta — Tinbergen azt hangsúlyozza, hogy a „jólét maximalizálása” érdekében nincs szükség valamennyi termelési eszköz állami ellenőrzésére. 96
