Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 4. szám - Balázs József: Az emberi jogok helye és szerepe az Egyesült Államok kormányzatának külpolitikájában

Lenin nem ismerte el az erkölcs függetlenségét a politikától, de elvetette a politikának az erkölcs alá való rendelését is, vagyis a moralizáló politikát mint a fennálló politikai hatalom apologetikáját marasztalta el. ,,A moralizálás egyrészt abban nyilvánul meg, hogy az erkölcs szféráját, problematikáját, jogosultságát kiterjesztik kompetenciáján túli területekre, jelen esetben a politikai szférára is ... Másrészt a politika tartalmát, jelentőségét, hatását nem a tömegek, osztályok nézőpontjából, hanem kizárólag egyéni aspektusból ítélik meg . . . Az apologetikus moralizálás képviselői a politikát — hasonlóan a politikamentes morál híveihez — a kormányzás, a hatalom irányításának szférájára, sőt olykor a politikus személyére korlátozzák. S ha a politikus emberileg ellenszenves, ha kiderül róla, hogy önző érdekeket követ, ha csalási manőverezésekhez folyamodik, akkor a politikája rossz- Ha viszont az elemi erkölcsi normák szerint tevékenykedik, ha becsületes, ha önzetlen, ha tisztességes, egyszóval ha rokonszenves, úgy a politikájajó. E felfogás szerint a politika nem a helyes és helytelen, a haladó és reakciós tartalom szerint differenciálódik, hanem erkölcsi tulajdonságok alapján. (Például: B. Franklin — optimista felbuzdulásában — a becsületességet a legjobb politikának nevezte.)Ezen a talajon a legreakciósabb tartalmú politika is szentes- síthető, igazolható.”10

A Carter-kormányzat értékelése szerint a Nixon—Kissinger és a Ford—Kissinger politikai kettős megfelel az „ellenszenves” politikusok képletének. A Carter—Brze- zinski kettős pedig a „rokonszenves és becsületes” tulajdonságok következtében a „jó politika” folytatóinak minősítését kaphatja meg, Ez rendkívül szubjektivista megközelítés, de nem idegen az amerikai politikától és e politika polgári kritikusainak jelentékeny részétől sem.

Az Egyesült Államok jelenlegi kormányának vezető tisztségviselői — elsősorban Carter és Brzezinski — az elmúlt hónapokban többször kijelentették, hogy hívei az enyhülési politika folytatásának és általában a kelet—nyugati kapcsolatok fejlesztésének. De nemcsak gyakorlati tevékenységükben, hanem az enyhülés melletti amerikai elkötelezettséget kinyilvánító fontos deklarációkban is felfedezhető néhány igen jelentős mozzanat. Az új adminisztráció híve az enyhülésnek, de csak a saját „enyhülési modellje” szerint. Az új amerikai kormány felfogása szerint az enyhülés eddigi gyakorlata a „Szovjetuniónak és a kommunista világnak kedvezett” (Angola, Mozambik, dél-európai helyzet stb.). Ezen a helyzeten az amerikai kormány változtatni kíván. Vagyis: „kölcsönös és szimmetrikus enyhülést” szeretnének. Brzezinski egyik nyilatkozatában kifejtette: az enyhülés „nem lehet egyirányú”, s hogy „az enyhülés szerintünk olyan folyamatot is jelent, amelynek ahhoz, hogy fennmaradjon és az amerikai nép elfogadja, kölcsönösnek és fokozatosan átfogóbbnak kell lennie. . . A »kölcsönös« azt jelenti, hogy a játékszabályok mindkét fél számára azonosak. Azt jelenti, hogy egyik fél sem gondolhatja, hogy szabadon hirdetheti forradalmi elveit, vagy a történelem valamilyen elkerülhetetlen törvényeit, amelyek jogot adnak neki arra, hogy véleményt mondjon más országok társadalmi rendjéről, sőt közvetlenül támogassa a forradalmi erőszakot más országokban, ugyanakkor beavatkozásnak tekintheti, ha a másik fél kinyilvánítja saját meggyőződését, saját alapelveit.”11 Brzezinski nyilatkozata két vonatkozásban is hibás. Egyrészt az Egyesült Államok nemcsak alapelveit nyilvánítja ki, hanem gazdasági, politikai és kato47