Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - Valki László: A nemzetközi jog értéktartalmáról
adekvátak az anyagi alapnormákkal. Nem szükséges itt most az ENSZ Alapokmányának részletes ismertetésébe bocsátkoznunk, elegendő csupán a nagyhatalmak egyetértésének az elvére utalnunk. Az a szűkebb testület, amelyet felhatalmaztak a legmesszebbmenő szankció meghozatalára (gyakorlatilag arra is, hogy szabályos háborút folytasson az erőszak-tilalom megsértőjével szemben), csak akkor dönthet erről, ha a döntéssel minden nagyhatalom egyetért. Ebből következően a nagyhatalmak egymás ellen semmilyen döntést nem hozhatnak, tehát az intézményesített kereteket nem használhatják fel egymással szembeni esetleges szankciók végrehajtására. Ugyanez vonatkozik természetesen a nagyhatalmak szövetségeseire is: a nemzetközi osztályharcban szemben álló más szereplők egyikével szemben sem lehet döntést hozni és szankciót alkalmazni. Az akkori világhelyzetben tehát kezdettől fogva olyan eljárást intézményesítettek, amelyet a nemzetközi osztályharcban gyakorlatilag nem lehetett alkalmazni (és valóban nem is alkalmaztak).11 Ez az eljárás csak arra volt alkalmas, hogy az első időkben biztosítékul szolgáljon a német és az olasz revansizmus feléledésével szemben. Ilyen veszély esetében ugyanis a nagyhatalmak — amelyek azonosak voltak a világháborúban szövetséges nagyhatalmakkal —egyezségre juthattak volna és meghozhatták volna a szükséges döntéseket. Később azonban, miután az NSZK és Olaszország részévé vált a nyugati, az NDK pedig a keleti szövetségi rendszernek, ez a lehetőség is aktualitását vesztette. Az erőszak alkalmazását tiltó norma betartását ezek után már csak azokban az esetekben lehetett volna a szervezett keretek között történő közös fellépéssel kikényszeríteni, amelyekben világpolitikailag irreleváns államok irreleváns konfliktusokba keverednek egymással. Nem véletlen, hogy ilyen fellépésre sohasem került sor. További jellemző vonása a mai nemzetközi normarendszernek, hogy a többi alapnorma megsértése esetére a kollektív kényszernek még ilyen elvi lehetőségét sem teremtették meg a normaalkotók. Ismeretes, hogy a más államok belügyeibe való beavatkozás, az önrendelkezési jog megtagadása vagy a szuverén egyenlőség tiszteletben nem tartása esetében semmilyen közös intézkedés nem foganatosítható; egyedül a sértett államnak, illetve nemzetnek van joga bármit is tennie. Visszatérve a status quo fogalmához, egy másik kérdésre is válaszolnunk kell: ki- dolgoztak-e a normaalkotók olyan eljárást, amelynek segítségével — ha kényszer- intézkedést nem is, de jogilag érvényes — negatív értékítéletet lehet hozni egy normasértő cselekmény elkövetése alkalmával? Van-e olyan intézményesített eljárás, amely legalább megakadályozza a normaszegések, illetve következményeik későbbi „legalizálódását”. Addig ugyanis, amíg valamilyen jogi fórum illegálissá nem nyilvánít valamilyen cselekményt, magatartást, addig nem állítható, hogy valóban normaszegés történt. Ismeretes, hogy ilyen fórumot a mai normarendszer megalkotói valójában nem hoztak létre. A világszervezet Biztonsági Tanácsa, valamint Nemzetközi Bírósága elvileg rendelkezik ugyan ezzel a funkcióval, eljárási szabályai azonban nem teszik lehetővé, hogy mindenkor be is töltse azt. A Biztonsági Tanáccsal kapcsolatban ugyanis a helyzet ismét csak az, hogy a nagyhatalmak egyetértésének hiányában még formálisan elítélő állásfoglalást sem bocsáthat ki. így ez a szerv csupán kivételesen és csak egy-egy nagyobb horderejű konfliktus részletkérdéseiben fejthette ki rosszallását. Ami pedig a Bíróságot ii
