Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Jürgen Schuster: Parlamenti rendszer az NSZK-ban

az idő előtti választások kiírásához vezetett, és a bizalmatlansági indítvány alkalmazásával majdnem a kormányt is sikerült megbuktatni.)

Ezzel szemben nem felelt meg a burzsoáziának a weimari időszak arányos választási rendszere, amely a német munkásosztály harcának nagy vívmányaként a császári időszak reakciós, többségi választási rendszerét váltotta fel. A bonni alkotmány szerint a képviselők felét a többségi elv alapján, felét az arányos választási elv alapján választják. Az arányosság azonban a képviselők felénél sem érvényesül teljesen az ,,5%-os klauzula” miatt. Eszerint az a párt, amely nem szerzi meg a szavazatoknak legalább 5%-át, egyetlen képviselőt sem küldhet a parlamentbe, s ez az egyenlő esélyek elvének durva megsértése. Nem vették át a weimari alkotmányból azt a demokratikus lehetőséget sem, amely szerint egyes fontos kérdésekben népszavazás rendelhető el.

Az alkotmány jellege és a parlament összetétele tette elsősorban lehetővé, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes években, az imperializmus ellentmondásainak kiéleződése időszakában a nyugatnémet parlament újabb lépéseket tegyen a demokratikus jogok leépítésére. E folyamat egyik kiemelkedő intézkedése az 1968-as szükségállapot-törvény, amelyet a nagykoalíció — a CDU/CSU és az SPD — közösen fogadott el, jóllehet a 6 millió dolgozót tömörítő szakszervezetek, értelmiségiek és diákok tíz éven át küzdöttek ellene. A törvény nemcsak telefonok lehallgatását és a postai titok megsértését teszi lehetővé szükségállapotnak minősíthető helyzetben, hanem a parlament kikapcsolását is. (A lehallgatás, a levéltitok megsértése, valamint az állampolgári jogok egyéb megsértése azóta is napi gyakorlat az NSZK-ban, bár nincs szükségállapot a terrorizmus elleni védekezés szükségességére hivatkoznak.)

A demokratikus jogok elleni támadás csúcspontjaként értékeli a szerző a tartományi miniszterelnökök 1972. január 28-i határozatát — amelyet később a szövetségi parlament is megerősített — az úgynevezett foglalkozási tilalomról, amely megakadályozza, hogy kommunisták és más demokraták állami hivatalt

töltsenek be. A foglalkozási tilalom bevezetése nyomán a kormányzó SPD nyugat-európai testvérpártjai is kénytelenek voltak nyilvánosan bírálni ezt az intézkedést. A könyv egyik hiányosságának tekinthető, hogy ezzel a fontos kérdéssel nem súlyának megfelelően foglalkozik. A fejezet végén, mintegy az opportunizmus következményeinek összefoglalásaként a szerző megállapítja, hogy az SPD két parlamenti ciklus kormányzó pártjaként semmit sem valósított meg a „demokratikus szocializmus” célkitűzéseiből, nem módosította a tulajdonviszonyokat és választási reformígéreteit sem teljesítette.

A könyv harmadik fejezete a parlament döntési mechanizmusát mutatja be. Ezen belül három, egymással szorosan összefüggő témát vizsgál: a monopolista szövetségek befolyását a törvényhozásra, a pártok parlamenti frakcióinak szervezeti és hatalmi struktúráját, valamint a végrehajtó hatalom szerepének erősödését a parlamenttel szemben.

A hivatalos évkönyv szerint a hetedik törvényhozási időszakban 75 parlamenti képviselő jelölte meg, hogy valamely tőkés cég felügyelő bizottságának tagja. A legnagyobb monopolszervezetek és tőkés cégek azonban nemcsak azzal biztosítják befolyásukat a törvényhozásra, hogy ismert képviselőiket parlamenti tagnak választatják meg. Jól funkcionáló rendszer alakult ki, amely a vezető minisztériumi tisztviselőkkel, a szakminiszterekkel, sőt a kancellárral is fennálló személyes kontaktusokon alapul. A minisztériumok munkarendje egyenesen előírja ezeket a kontaktusokat azzal, hogy tanácsosnak minősíti az együttműködést az „érintett szakkörökkel” a törvényjavaslatok kidolgozásának időszakában. A monopoltőke befolyásának leleplezésére a tanácskozásokra bevonandó felek között egy sor más társadalmi szervezetet is felsorolnak, amelyeknek valójában lényegtelenek a befolyásuk.

A gyakorlatban a pártok parlamenti frakciói elnökségének kezében van a döntések joga, és a frakció tagjai csak szentesítik az elnökségi határozatokat. A „frakciókényszer” megakadályozza a képviselőt még abban is, hogy esetleges különvéleményét az egész parlament nyilvánossága előtt kifejtse. A valóság-