Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - J. F. Campbell: A külügyi mosoly-gépezet

Windsor szélsőséges megfogalmazásaitól Zellentin és Adahl kiegyensúlyozottabb felfogásáig a kötet következtetései számos, jogos ellenvetést keltenek az olvasóban. Ha a kötet néhány szerzője a békés egymás mellett élés elvének, a szocialista országok törvényes rendszerének védelmét célzó intézkedéseket a hidegháború politikájával rokonítják, ha a létrejött bilaterális szerződésrendszerek ellenére a „német kérdésnek mint európai kérdésnek” politikai nyitva- tartásáról beszélnek, ha a Szovjetunió és az Egyesült Államok részleges érdekazonosságát a „szuperhatalmi bilateralizmus” elméletévé változtatják és egyfajta technológiai determinizmus alapján a tudományos-technikai fejlődéstől és a multinacionális vállalatok megjelenésétől a marxizmus—leninizmus ideológiájának leértékelődését várják, meglehetősen távol állnak az enyhülés mibenlétének megértésétől. Windsor és Andrén következtetései azt a benyomást keltik, hogy nem létezik enyhülés, vagy az enyhülés lényegében a hidegháború folytatódása, annak „latens szakasza”.

Nils Andrén zárótanulmánya („A détente után — következtetések”) úgy összegezi a kötet szerzőinek álláspontját, hogy az enyhülés fogalma parttalanná válik, így nehezen állapítható meg, mit jelent az „enyhülés után” vagy az „enyhülésen túl” kifejezés. Andrén szerint az enyhülés eszköz, melyet számtalan, egymástól lényegesen különböző célra alkalmazhatnak: „status quo orientált, defenzív módszer egy létező érdek vagy hatalmi modell védelmében”, amelyet az EBK mint a második világháború utáni „szubsztitúciós békeszerződés” is igazol. Ugyanakkor az enyhülés a változás „eszköze” is lehet, vagy alternatív „módszer” egy dinamikus folyamat megnyitásában, amely a „hatalmi struktúra megváltoztatásában és fenntartásában egyaránt érdekelt”.' (196. 1.)

Valójában az enyhülés meghatározott osztálytartalommal rendelkező, alapvetően objektív folyamat és nem azonos az enyhülési politikával vagy diplomáciával mint puszta „eszköz” vagy „módszer”, mint ahogy a kötet néhány szerzője gondolja. Ugyanakkor az enyhülés a politikai dialógus, a gazdasági együttműködés és az ideológiai harc együttese, amely mint dialektikus folyamat szükségképp sajátos ellentmondásokat, „aszimmetriákat” termel; korántsem jelentheti a nemzetközi osztályharc megszűnését vagy a társadalmi status quo befagyasztását, s mivel objektív folyamat, létezése nem egyesek értékítéleteitől vagy a politikusok szóhasználatától függ.

„Az enyhülésen túl” kifejezésben és értelmezéseiben néhány nyugati szerző orientációs kísérlete rejlik a nyugati politikai döntéshozók irányában és nem a valóság, amire szerencsére sokkal inkább jellemző: „túl a hidegháborún”.

Kiss J. László

J. F. CAMPBELL: A külügyi mosoly-gépezet. (The Foreign Affairs Fudge Factory.) Basic Books, New York—London 1971. 292 1

Az amerikai külpolitika az átértékelések, a felülvizsgálatok, az önbírálat válságos korszakát éli — mondhatnánk — évtizedünk kezdete óta. Nixon elnök már 1970-es kongresszusi üzenetében így vonta le a következtetéseket abból, hogy a nemzetközi erőviszonyok az Egyesült Államokra nézve egyre kedvezőtlenebbül alakulnak: „A nemzetközi kapcsolatok háború utáni korszaka véget ért.” A „hogyan tovább?” körüli viták szenvedélyességét fokozták az Egyesült Államok utóbbi években elszenvedett külpolitikai kudarcai és belpolitikai nehézségei. Az amerikai politikusok, diplomaták memoárjainak, a politológusok monográfiáinak jellegzetes témái a legutóbbi nyolc-tíz esztendőben az amerikai vezetés hibás számításai, irreális törekvései egy-egy háborús „feltartóztatási” politika örökébe lépett, és ma is ugyanaz az alapproblémája, mint