Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - SZEMLE - Madari Dániel: Az NSZK ellenzéki pártjainak (CDU, CSU) külpolitikai nézetei és tervei
zően bizonyította a CDU 1975. november végén,,A marxizmus — kihívás a szabad világ ellen” címmel tartott konferenciája. A konferencián Heinz Hufnagel, a Mannesman cég elnöke védelmébe vette a keleti kereskedelmet, mondván, cége 120 ezer munkásnak ad munkát, s ennek biztosításában a keleti kereskedelem is szerepet játszik. Enélkül elbocsátásokra kerülne sor, ami munkásmegmozdulásokhoz, azaz a „szociális béke” megbontására vezetne. Hufnagel rámutatott arra is, hogy az elmúlt néhány évben a hollandok három alkalommal megszegték a céggel kötött szerződéseiket, a Szovjetunió még egyszer sem. Erre a CDU egyik képviselője azt válaszolta: szegjék meg a hollandok a szerződéseket akárhányszor, az NSZK akkor is inkább velük kereskedjen és ne a Szovjetunióval. A konferencia 600 résztvevője egyhangúlag támogatta ezt az álláspontot. (A konferencián Dregger elnökölt.) Az SPD álláspontja szerint a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok a békét stabilizáló tényezők, ezért fejlődésüket támogatni kell. Természetesen nem kétséges, hogy az SPD is igyekszik e kapcsolatokat a fellazításra felhasználni, ez a törekvés azonban a békés egymás mellett élés természetes velejárója. III. A „harmadik világról” a) A Düsseldorfi Program érthetően kevés teret szentel a „harmadik világnak”: az olajválság előtt harmadrendű kérdésnek tartották. A program mindössze azt jelenti ki, hogy a „fejlesztési politika” — így nevezik az NSZK-ban a „harmadik világ” támogatására irányuló politikát — alapja a magánberuházás, állami beruházást a,,harmadik világban” csak akkor tart szükségesnek, ha az NSZK és az illető ország fejlesztési céljai egybeesnek. b) A Junge Union javaslata röviden foglalkozik a kérdéssel, de rámutat az NSZK fejlesztési politikájának egyik legfontosabb problémájára. Kijelenti ugyanis; az „Észak—Dél ellentét” megoldásához szükséges, hogy a fejlett ipari országok megnyissák piacukat a fejlődő országok előtt. c) A Mannheimi Program részletesen érvel a fejlesztési politika mellett, és a „harmadik világot” globális súlyának megfelelően értékeli. Az elvi bevezető leszögezi: „a fejlesztési politika anyagi ráfordításai valamennyiünk jövőjét biztosító beruházások”. A helyzetet értékelve a program a következő megállapítást teszi: „A nyugati ipari országok részére nemcsak az emberiesség, hanem elsősorban a politikai értelem követelménye, hogy aktívan segítsék a fejlődő országokat.” A program rámutat a nehézségekre is: „A harmadik és negyedik világ gazdasági támogatása saját gazdaságunktól is hosszú lejáratú és mélyreható strukturális változásokat követel. A tradicionális technológiák területén a fejlődő országok az ipari országok számára jelentős konkurrenciát jelentenek majd. Az ipari országok gazdasági és társadalmi politikájának erre a fejlődésre fel kell készülnie.” A program a politikai és a stratégiai szempontokat is figyelembe veszi: „Ha külföldön nem tudják megfizetni exportunkat, akkor nálunk is csökken a munkahelyek száma. Ha a nyersanyagkinccsel és energiabázissal nem rendelkező fejlődő országok nem tudják lakosságukat megfelelően táplálni, annak következménye gyorsuló és világméretű radi84
