Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Kulcsár Péter: A helsinki záróokmány és a nemzetközi kapcsolatok normái
ellentmondásba kerülnek. így például egyrészt hangoztatják, hogy a dokumentumnak nincs kötelező ereje, és nem nyújt megfelelő biztonságot a nyugati országok számára, másrészt azt állítják, hogy a dokumentum túl nagy biztonságot nyújt a Szovjetunió és a szocialista országok számára, „szentesíti Európa kettéosztottságát”, a „szovjet hegemóniát” és így tovább.3 Minderről persze az okmányban szó sincs. Valójában a helsinki dokumentum elismeri, hogy Európában különböző társadalmi rendszerű és ideológiájú országok vannak, de nem szentesít semmiféle politikai vagy katonai megosztottságot: éppen ellenkezőleg, az eddigi legjelentősebb lépés a hidegháborús választóvonalak leküzdése irányában. Első ízben alakít ki a politikai, gazdasági és kulturális kapcsolatok kérdéseinek széles körében közös, összeurópai álláspontot. A felületes ítéletek megalkotóinak nem kellene egyebet tenniük, mint figyelmesen elolvasniuk magát az okmányt. Annak általános bevezetője — preambuluma — például leszögezi, hogy „az európai biztonság oszthatatlan”. A preambulum negyedik bekezdése emlékezteti az európai országokat „közös történelmükre”, a „hagyományaikban és értékeikben meglevő közös elemekre”, majd hangsúlyozza azt a kívánságot, hogy az országok „teljes mértékben figyelembe véve álláspontjaik és nézeteik sajátosságát és különbözőségét”, felkutassák „az őket megosztó problémák megoldásának” lehetőségeit. Ezt követően a tíz európai alapelv bevezetője leszögezi: a felsorolt elvek megkülönböztetés nélkül minden részt vevő állam kapcsolataira vonatkoznak. Ha a helsinki dokumentum helyét a valóságnak megfelelően szeretnénk kijelölni a nemzetközi kapcsolatok rendszerében, akkor azt el kell helyeznünk egyrészt a kollektív biztonsági erőfeszítések teljes folyamatában, másrészt a nemzetközi élet politikai, erkölcsi és jogi normái közt fennálló elvi összefüggésekben. Hiszen, ha egy okmány nem is szerződés, többféle jogi jelentőséggel bírhat. Egy elsősorban politikai-erkölcsi jellegű okmány jogi jelleggel is rendelkezhet. A nemzetközi életben a fontosabb állami megnyilatkozásoknak rendszerint van bizonyos jogi hatásuk: még az egyoldalú nyilatkozatoknak is, de különösen a két- és többoldalú megállapodásoknak. Ennek egyik okát fentebb említettük : a jog ad formát a megállapodások számára, határozza meg viszonyukat más — korábbi vagy későbbi — ténykedésekhez, ad módszert értelmezésükhöz, a vitatható kérdések eldöntéséhez. Másik oka az, hogy a jogi hatás nemcsak a közvetlen kötelező erőben jelentkezhet. Valamely megállapodás vagy nyilatkozat jogi alap is lehet további lépésekhez, szerződéskötéshez, vagy alapul szolgálhat a gyakorlat, majd a szokásjog kialakításához. Harmadszor: egy olyan fontos nemzetközi megállapodás, mint a helsinki, sok szállal fűződik a korábbi nemzetközi jogi eseményekhez, szerződésekhez. Értelmezi, alkalmazza vagy kiegészíti azokat, így például az ENSZ Alapokmányát. Mint arra alább kitérünk, a helsinki záróokmány a benne foglalt alapelvek révén különösen szoros kapcsolatba került a nemzetközi joggal: ezek az alapelvek maguk is a nemzetközi jog részei. I. Az a törekvés, hogy az európai biztonságot nemzetközi jogi szerződéssel garantálják, illetve, hogy kollektív biztonsági rendszert hozzanak létre, a Szovjetunió részéről — s időnként egyes felvilágosult tőkés kormányok részéről — már a harmincas évek közepén hangot kapott. Ennek a biztonsági rendszernek egyik eleme lett volna az agresszió meghatározásáról és eltiltásáról szóló egyezmény, melyre Litvinov külügyi népbiztos 1933-ban tett javaslatot. 1934-ben Barthou francia külügyminiszter és a szovjet kormány egy széles körű „keleti paktum” létrehozásán dolgoztak, amely újabb lényeges eleme lett volna a biztonsági rendszernek.4 Azt az elképzelést, hogy a világban szerződéses kollektív biztonsági rendszereket hozzanak létre, a népek a gyakorlatban már az első 4
