Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kiss J. László: Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar-NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963-1973)
letett Nyugat-Berlin állandó (természetes) lakóinak konzuli ellátásáról, továbbá Nyugat- Berlin állandó lakóinak a Magyar Népköztársaság területére történő beutazásáról és ott- tartózkodásáról, valamint arról, hogy milyen megállapodások megkötéséről kezdődnek tárgyalások a magyar—NSZK diplomáciai kapcsolatok felvétele után (együttműködés a közlekedés különböző területein, műszaki-tudományos, valamint kulturális egyezmények stb.). A függőben levő restituciós és kártalanítási kérdésben az NSZK mereven elzárkózott attól, hogy kötelező ígéretet tegyen. A magyar kártalanítási igényeket nyugatnémet részről kategorikusan elutasították, míg a restituciós követelésekkel kapcsolatban a „kérdés további jogi tanulmányozását” helyezték kilátásba. A várakozások ellenére a magyar—nyugatnémet tárgyalások nem jártak teljes sikerrel. Ennek legfőbb oka a Nyugat-Berlinről szóló négyoldalú megállapodás eltérő értelmezése volt. A vitatott kérdés kapcsán a Bonnból visszaérkező Nagy János külügyminiszter-helyettes így nyilatkozott: „a tárgyalások most lezárult első szakaszában egy kérdésben nem jött létre megállapodás. Nevezetesen abban, hogy az NSZK közremű- ködhet-e Nyugat-Berlin állandó lakosait és hatóságait érintő jogsegélyügyekben.”30 A szocialista országok a négyoldalú nyugat-berlini megállapodás alapján azon az állásponton voltak, hogy nyugat-berlini hatóságok és intézmények jogsegélyügyeinek bevonása az NSZK és harmadik országok közötti jogsegély-forgalomba vagy az NSZK nagykövetségeinek konzuli szolgálataiba szöges ellentétben áll a nyugat-berlini négyoldalú megállapodással, mivel Nyugat-Berlin „biztonságát és státusát” érintő kérdés. Nem volt kétséges, hogy az NSZK kormánya —• engedve az ellenzék nyomásának — ahhoz a feltételhez kötötte a diplomáciai kapcsolatok felvételét Csehszlovákiával, Magyarországgal és Bulgáriával, hogy ezek az országok fogadják el a nyugat-berlini hatóságok és intézmények jogsegély-ügyeinek bevonását az NSZK és az adott ország közötti jogsegély-forgalomba. Csehszlovákia esetén a bonni kormány egyenesen ennek a követelésnek a teljesítésétől tette függővé Brandt prágai látogatását. Ez a magatartás a nyugatnémet kormány keleti politikájának diszkreaitálását, az NSZK és a szocialista országok közötti normalizálódási folyamat megkérdőjelezését jelentette, méghozzá olyan időszakban, amikor küszöbön állt a két német állam ENSZ-felvétele, az európai biztonsági és együttműködési konferencia, valamint a bécsi európai haderőcsökkentési tárgyalások érdemi munkájának megindulása. A nyugatnémet kormány ezzel a magatartásával nagy világpolitikai kockázatot vállalt, végül is azonban engednie kellett. Walter Scheel külügyminiszter novemberi moszkvai látogatásakor az NSZK a jogsegély-nyújtás kérdésében visszalépésre kényszerült korábbi álláspontjához képest. A Moszkvában elfogadott jogsegély-modell elfogadható formulának bizonyult csehszlovák—NSZK, magyar—NSZK, bolgár—NSZK viszonylatban is. A nyugatnémet álláspont megváltozása megerősítette a szocialista országok politikáját abban, hogy az NSZK-t kényszeríteni kell a nyugat-berlini négyoldalú megállapodás szigorú betartására. A bolgár párt- és kormányküldöttség budapesti látogatásáról 1973. december 8-án kiadott közös közlemény hangsúlyozta a szocialista országoknak ezt a törekvését: „A szocialista országok és a Német Szövetségi Köztársaság normális viszonyához a felek elengedhetetlennek tartják, hogy a Német Szövetségi Köztársaság kormánya 62
