Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kiss J. László: Az első államközi megállapodástól a diplomáciai kapcsolatok felvételéig. A magyar-NSZK kapcsolatok egy évtizede (1963-1973)
európai béke és biztonság ügyét. Ehhez azonban az kell, hogy a Német Szövetségi Köztársaság a két német állam létének tényéből kiindulóan foglalkozzék a két német nép és Európa kérdéseivel.”18 A kialakult helyzetben az NSZK kezdeményezései 1968 végén szinte teljesen megszűntek. Teljesen megmerevedett a nyugatnémet magatartás a magyar kártérítési és jóvá- tételi igényekkel kapcsolatos kérdésekben. Magyar részről már a hatvanas évek elején megkísérelték, hogy a bonni parlament által elfogadott ún. BRÜG-törvény (Bundesrückerstattungsgesetz) alapján globálösszegű megállapodást hozzanak létre a nácik által Magyarországon és a koncentrációs táborokban elvett értéktárgyakért való kártalanításra. Az NSZK sokáig azzal tért ki a magyar követelések elől, hogy a nyugatnémet törvények szerint az egyes országokat kártalanításjogi szempontból úgy tekintik, mintha azokkal diplomáciai kapcsolatban állnának. A diplomáciai kapcsolatok fennállása — mint kártalanítás jogi előfeltétel — olyan diszkrimináció volt, amelyet az NSZK politikai érdekeinek megfelelően érvényesített. A román—nyugatnémet diplomáciai kapcsolatok felvétele és Lahr budapesti látogatása után az NSZK magyar kezdeményezésre tárgyalásokat kezdett a kártalanítási problémáról. Ennek eredményeként a BRÜG-törvény alapján fennálló magyar követelések érvényesítésére 1968. január 13-án globálösszegű rendezésre vonatkozó megállapodást parafáltak. A megállapodás értelmében az NSZK kormánya kötelezte magát, hogy a koncentrációs táborokban a magyar állampolgároktól elvett értéktárgyakért 150 millió DM kártalanítást fizet a diplomáciai kapcsolatok felvétele után, vagy rendkívüli kormányintézkedés alapján. Bár a nyugatnémet fél ígéretet tett arra, hogy a para- fálást követően aláírja a megállapodást, valójában a kész megállapodáshoz több mint egy éven át hozzá sem nyúlt. Sőt, 1969 februárjában egy levélváltásban a bonni pénzügyminisztérium azzal utasította vissza a már parafáit megállapodás aláírását, hogy a globálösszegű rendezés helyett az egyes igényeket egyéni eljárások alapján dolgozza fel. A magyar—nyugatnémet kétoldalú kapcsolatok fejlődésében 1969 elején csak nagyon szűk lehetőségek voltak. A kétoldalú kapcsolatok fejlesztésének egyik lehetősége a kereskedelmi képviseletek útlevélkezelési és vízumkiadási joggal történő kölcsönös felruházása volt. A képviseletek vízumkiadási jogának hiánya nagymértékben akadályozta a kétoldalú utazásokat, különösen a növekvő turistaforgalmat. A meglevő vízumgyakorlattal járó nehézségek csökkentésére magyar részről pozitívan bírálták el a képviseletek vízumkiadási és útlevélkezelési joggal való felruházására vonatkozó nyugatnémet javaslatot, hozzátéve azt a megszorítást, hogy ez a jog Nyugat-Berlinre nem terjedhet ki, s így a kereskedelmi képviseletek státusában ez a fejlemény nem jelent minőségi változást. 1969. október 15-én erről a kérdésről hivatalosan nyilvánosságra hozták a megállapodást. 4. Eredmények és nehézségek: a magyar—nyugatnémet gazdasági kapcsolatok alakulása Az 1963. évi magyar—nyugatnémet kereskedelmi megállapodás a két ország közötti gazdasági kapcsolatok alakulását a kölcsönös áruforgalom egyenlegében mutatkozó 5i
