Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kádár Béla: Dél-Európa nemzetközi szerepének változása
bővülése fokozta az arab—izraeli konfliktus nemzetközi jelentőségét. A Közel-Kelet 1973-ban első számú nemzetközi konfliktusgóccá vált, felszámolása a nemzetközi diplomáciai erőfeszítések középpontjába került. Nem becsülhető le a Földközi-tenger közlekedési jelentősége sem. Naponta mintegy 3000 kereskedelmi hajó tartózkodik a térségben, a dél-európai országok külkereskedelmi forgalmának jelentős hányada tengeri úton bonyolódik le, a hajók évente mintegy 250 millió tonna árut szállítanak. A 8 évig lezárt Szuezi-csatorna újramegnyitása szállítási szempontból fokozza a térség jelentőségét az Európa és a Távol-Kelet közötti forgalom lebonyolításában. A mediterrán térség a legutóbbi időkben bizonyos középhatalmi ambíciók színterévé is vált. Franciaország a hatvanas években érvényesülő — erejét meghaladó, s rövidesen feladott — nemzetközi, illetve regionális hatalmi törekvései után újabban mediterrán hatalmi státusának kiépítésével szeretné szerényebben, de stabilabban növelni nemzetközi szerepét. Az olasz külpolitikában is fel-felbukkannak a „mare nostrum” hagyományos elemei. A Földközi-tenger medencéjében játszott olasz vezető szerep kialakítását célozzák az olyan törekvések, mint a mediterrán négyes (Olaszország, Málta, Líbia, Tunézia) együttműködéssel kapcsolatos lépések, az olasz külpolitika balkáni aktivitása, a latin Dél-Európa, sőt az egész latin világ összefogását hirdető koncepció, a földközitengeri konferencia szervezése. A francia befolyás korlátozására alkalmas törekvéseket az utóbbi időben burkoltan, de egyre határozottabban támogatja az NSZK is. Spanyol- ország a Latin-Amerikához fűződő speciális kapcsolatait kívánja felhasználni saját mediterrán szerepének, elsősorban az Olaszország által szorgalmazott „összlatin” együttműködés keretében való megerősítésére. A mediterrán térség erőviszonyait sajátosan árnyalja Törökország nyitása a mohamedán országok felé, mely korántsem magyarázható kizárólag vallási, pszichológiai vagy gazdasági okokkal. A ciprusi konfliktus következményei, az amerikai fegyverembargó, az ENSZ-szavazások során feltáruló török elszigeteltség megkérdőjelezte a török politika befolyásos tényezői számára a nyugati szövetség értékét, s rugalmasabb külpolitikai orientációt követel. Az 1976. májusi isztambuli értekezleten 42 iszlám ország külügyminisztere előtt hangzott el a török kijelentés: „az amerikai Kongresszus juttatott bennünket erre a pontra”. Az Egyesült Államok jelentős erőforrásokat vetett be dél-európai stratégiai pozícióinak kiépítésére. A második világháború utárú negyedszázadban mintegy 10 milliárd dollár összegű amerikai hitel és segély áramlott a dél-európai országokba, s noha a baloldali politikai erőktől tartó amerikai magántőke nem támogatta a kormány külpolitikai és külgazdasági erőfeszítéseit olyan mértékben, mint Nyugat-Európában, az amerikai állami erőforrások kétségtelenül komoly szerepet játszottak a dél-európai növekedés meggyorsításában. A világ számos más térségével ellentétben az amerikai stratégia nem tudott tartós érdekeltségi kapcsolatokat, szilárd támaszpontokat kialakítani Dél-Euró- pában, és nem tudta helyreállítani a korábbi nyugati hegemóniát. A mediterrán térség nem európai részében az amerikai hegemónia az ötvenes évektől kezdve mindinkább szembetalálkozott az arab országok függetlenségi törekvéseivel, a szélesedő arab—izraeli 27
