Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kende István: Az el nem kötelezettek mozgalmának kialakulása és helye napjainkban
egymás ellen háborút viselő országok, mind India és Pakisztán együtt léptek fel kezdeményezőként, hogy olyan ellentétes rendszerű országok, mint a Kínai Népköztársaság és a Japán Császárság, vagy mint a Vietnami Demokratikus Köztársaság és Törökország együtt hoztak határozatokat, önmagában is bizonyította: a békés egymás mellett élés, a különböző társadalmi rendszerű országok megállapodása bizonyos kérdésekben még a hidegháború feszült légkörében is lehetséges. S ha a bandungi határozatok több szempontból kompromisszumos jellegűek is, nagyérdeműk, hogy multilaterális megállapodással megfogalmazták és nemzetközi okmányban rögzítették a békés egymás mellett élés alapelveit ( az un. Tíz Elv-ben).3 A bandungi konferencia ellentétes rendszerű államok vezetőinek értekezlete volt, amikor a hidegháború még lehetetlenné tette hasonló csúcsértekezlet megrendezését az imperialista és a szocialista országok között. Válasz volt a hidegháborúra és példa a lehetséges kompromisszumra; azok útját egyengette, akik a hidegháborútól való távol- maradás elvét hirdették. Támogatást adott a Szovjetunió békepolitikájához, a hidegháború megfékezéséhez, a békés egymás mellett élés megvalósításához, a tárgyalási és csúcsdiplomácia megteremtéséhez, mert igazolta ennek az útnak a járhatóságát. Tekintettel arra, hogy a Szovjetunió semmiféle katonai paktumrendszer létrehozását nem javasolta Ázsiában vagy Afrikában, a bandungi konferencia paktumrendszerek elleni állás- foglalása konkrétan az imperialista paktumok elítélését jelentette. Bandung tehát nem volt a „semlegesek” értekezlete, mégis azok győzelme volt, akik a békés egymás mellett élés elvét éppen semleges voltukkal támogatták. Nem utolsósorban azért, mert a dullesi politika kérlelhetetlenül agresszív logikája nem ismerte el a semlegességet a hidegháborúban. A frontális támadásra készülés dullesi politikájában minden erőnek, amely nem volt szocialista, az antiszocialista fő erő mögé kellett volna felsorakoznia. A békés egymás mellett élés diplomáciai törekvésének egybeesése a szovjet és az afroázsiai politikában, ugyanakkor a semlegesség „bűnének” merev dullesi elítélése a dullesi politika elszigetelődéséhez vezetett. Dulles hamarosan még egyértelműbbé tette álláspontját: Egyiptom súlyos „büntetésben” részesült, amiért „semleges” volt. Az asszuáni gát építésére előirányzott amerikai hitel megtagadása, ismeretes módon, világ- politikai következményekkel is járt. Ezt követően indult meg mind a dullesi koncepció éles hazai bírálata, majd fokozatos felváltása rugalmasabb imperialista koncepciókkal, mind pedig a semleges-neutralista politika militánsabbá válása. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ha Ázsia, Afrika államai valóban a világpolitika szereplőivé akarnak válni (Bandung bizonyította ezt és elő is segítette), akkor nem menekülhetnek az általános semlegesség állóvizébe. „A semlegesség akkor volt hivatkozási lehetőség — írta a mili- táns semlegesség! koncepció egyik kiemelkedő nem marxista kovácsolója, a meggyilkolt marokkói Mehdi Ben Barka —, amikor Dulles erkölcstelennek bélyegezte, azaz amikor értéke csak a jövendőt illető választásban rejlett. Az antiimperialista harc földrajzilag még korlátozott, gazdasági téren pedig félénk volt. Az a néhány ország, amelyik elutasította, hogy egész egyszerűen csatlakozzék a nyugati blokkhoz, más népek felszabadításának útját készítette elő. De attól a pillanattól kezdve, hogy az antiimperialista harc 6
