Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 3. szám - Kende István: Az el nem kötelezettek mozgalmának kialakulása és helye napjainkban
gazdái, a volt gyarmatosítók feltétlenül ide tartoznak —, az el nem kötelezett, fejlődő országok mai súlyos nehézségeinek alapvető forrása. A másik pont, az elkötelezettek szocialista csoportja viszont az az erő, amely elősegítette a fejlődő — köztük az el nem kötelezett — országok függetlenné és adott esetben el nem kötelezetté válását. Az átmeneti korszakban az egyik erő a kapitalista rendszer minden áron való megőrzésére törekszik, a másik a forradalmi változás keresztülvitelére. Országaik egymás mellett élhetnek és lehetőség szerint kell is élniük; céljaik, törekvéseik azonban alapvetően különböznek, mi több: antagonisztikusak. Ezért hamis minden olyan meghatározás, amely nem céljaik ellentétes voltából indul ki. Az el nem kötelezettség meghatározója teháta két ellentétes erőtől való kétféle távolságuk; ez is szüntelenül változik, mint ahogy napjainkban a két elkötelezett csoport egymáshoz való viszonya is változik. Az el nem kötelezettség tartalmát és történetét tehát nem vizsgálhatjuk másképpen, mint az elkötelezettek viszonyának változásával párhuzamosan. Az elkötelezettek viszonyát a második világháború utáni években a hidegháború jellemezte. Ez a szakasz azonban egyúttal a népi demokráciák kialakulásának, sok helyütt igen éles belső hatalmi harcoknak, valamint a gyarmati rendszer bomlásának időszaka is volt. A hidegháború közepette és ellenére következett be a fordulat éve számos, ma már szocialista országban, ekkor győzött a kínai forradalom, zajlott le a koreai háború, s ekkor kiáltották ki Indonézia, Vietnam, India, Pakisztán és sok más ország függetlenségét. A hidegháború: a két elkötelezett csoport legélesebb szembenállásának periódusa. A harmadik világháború alig elkerülhető, reális veszélynek tűnt. Az újonnan felszabadult országokra nemcsak az a veszély leselkedett, hogy a tegnapi gyarmatosító — vagy bármely társa — ismét függőségbe taszítja őket (mint ahogy Franciaország megkísérelte például Vietnam esetében), hanem az is, hogy egy újabb világháború esetén ismét hadszíntérré vagy a hadviselő felek hátországává válnak. A háborúból való kimaradás vágya megkövetelte, hogy a hidegháborútól is elhatárolják magukat. A semlegesség ebben az időben egyszerre hordozta mind a világháború esetén való semlegesség, mind a tényleges hidegháború frontjain tanúsított semlegesség gondolatát. Ez a külpolitikai törekvés, amely számos országban a függetlenné válással szinte egyidőben született, a hidegháború logikus következménye volt. Az is a hidegháború következménye volt, hogy néhány új ország — mint például a Fülöp-szigetek, Pakisztán stb. — kezdettől fogva az imperialista kapcsolatú elkötelezettséghez vonzódott, nem pedig a semlegességhez. Érthető, hogy az új független államok zöme kerülte a hidegháború valamelyik frontjához való csatlakozást. Nehéz körülmények között keresték belső problémáik megoldásának útját, legfontosabb törekvésük nyilván országuk békéjének megőrzése volt. Az elmaradottság felszámolásához vagy legalábbis csökkentéséhez, a napirenden levő feladatok megoldásához feltétlenül békére volt szükség. Emellett frissen élt még az egyik elkötelezett féllel, az imperializmussal szemben ví4
