Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - INTÉZETI ÉLET - Tudományos konferencia a nemzetközi enyhülés és a kelet-nyugati kapcsolatok fejlődésénék kilátásairól
kulminációs időszaka is volt. Ekkor veszítette el az Egyesült Államok történelmének első háborúját; komoly konfliktusai támadtak szövetségeseivel; ezekre az évekre esett az amerikai gazdasági válság tetőpontja is. Nem lehet teljesen kizárni azt a lehetőséget,, hogy az amerikai vezetés részben e negatív tényezők hatására, tudatosan enyhítette a feszültséget a legfontosabb fronton, hogy időt nyerjen, lélegzetvételhez jusson és átcsoportosítsa erőit. Ez újabb bizonyítéka lenne annak, hogy az Egyesült Államok túljutott hatalmának zenitjén, és ma már nem képes egyszerre minden fronton aktív, offenzív fellépésre. A jövőre vonatkozóan számításba kell venni, hogy amennyiben az Egyesült Államoknak sikerül az elkövetkező években rendezni viszonyát szövetségeseivel, túljutni a gazdasági válság nehezén, akkor ez hatással lesz a Szovjetunió iránti magatartására is. Ez a hatás azonban nem eredményezi az USA visszatérését a hidegháborúhoz. Az objektív tényezők változásának tendenciája hosszú távon mindenképpen a szovjet- amerikai kapcsolatok javításának irányában ösztönzi a mindenkori amerikai vezetést. Ám a nehézségeken esetleg túljutott amerikai vezetés nem lesz érdekelt abban, hogy a kapcsolatokat olyan gyors ütemben fejlessze, mint 1972—1974 között, és nem lesz érdekelt a kapcsolatok sokoldalú, komplex fejlesztésében. Törés vagy jelentősebb visszaesés talán csak az alábbi tényezők hatására következne be: — ha radikálisan felborulna a két világhatalom között meglevő globális katonai erőegyensúly. Ekkor ugyanis a katonai erőnek az egyik póluson való nagyarányú növekedése a másik póluson feltétlenül erősítené a hátrány behozására irányuló törekvést, ami állandósítaná a fegyverkezési versenyt; — ha valamilyen oknál fogva a két ország közvetlen katonai konfrontációba sodródna (például nagyszabású helyi konfliktus következtében); — ha az Egyesült Államoknak sikerülne a tőkés világ gazdasági válságát úgy megoldania, hogy visszaállítaná hegemóniáját a korábbi vagy valamivel alacsonyabb szinten. Az első és a második feltevést elméletileg nem lehet egyértelműen elvetni. A harmadik feltételezés azonban valószínűtlennek tűnik. Ennek ellenére a mai nemzetközi viszonyok és főleg a szocializmus növekvő hatása a nemzetközi viszonyok egészére amellett szól, hogy a konfrontációval fenyegető veszélyek elkerülhetők lesznek. A Szovjetunió szempontjából nézve a kétoldalú kapcsolatok jelenlegi állapotát és perspektíváit, hangsúlyozni kell, hogy a Szovjetunió globális külpolitikájában az Egyesült Államokkal való viszony rendkívül fontos, de nem kizárólagos tényező. A Szovjetunió abból indul ki, hogy jó néhány lényeges kérdést csak az Egyesült Államokkal folytatott kétoldalú tárgyalások keretében lehet megoldani (pl. a stratégiai fegyverek korlátozása), és még több az olyan kérdés, melyet az Egyesült Államok nélkül vagy akarata ellenére ugyancsak nem lehet rendezni (pl. az európai biztonság). Az amerikai reláció fontossága mindamellett nem szoríthatja háttérbe a Szovjetunió elkötelezettségeit, és nem vezethet elvi, politikai engedményekhez. A kapcsolatok javulása egyelőre kezdeti stádiumban van. Ami eddig történt — négy csúcstalálkozó, a SALT I. egyezmény, számos politikai, gazdasági és tudományosműszaki megállapodás —, a múlthoz képest nagy előrelépés, de a lehetőségekhez és a szükségletekhez képest kevésnek mondható. Elismerve a két világhatalom kapcsolatainak kiemelkedő és meghatározó jellegét, viszonyukat csak a nemzetközi kapcsolatok egész rendszerének egyik elemeként lehet reálisan értékelni, a kapcsolatok fejlődését és egyben korlátáit csakis így lehet prognosztizálni. A két világhatalom külpolitikai prioritásának ranglistáján az egymáshoz való viszony helye körülhatárolt, azaz mivel különböző világrendszerek élén álló hatalmak, a prioritások sorrendjében továbbra is első helyet foglalja el az általuk képviselt rend11 2
