Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - INTÉZETI ÉLET - Tudományos konferencia a nemzetközi enyhülés és a kelet-nyugati kapcsolatok fejlődésénék kilátásairól
séges is, hogy Nyugat-Európa felszámolja a pszichológiai háború maradványait és gyümölcsöző kulturális kapcsolatokat alakítson ki Kelet-Európával. Az enyhülésnek egyik sajátossága, hogy a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatok Európában fejlődnek a leggyorsabban s itt érték el a legnagyobb volument is (a KGST- országok egész nyugati kereskedelmi forgalmának kb. 85%-a Nyugat-Európával realizálódik). Az európai szocialista és kapitalista országok kereskedelmi forgalma 1955-ben 2,9, 1960-ban 4,9, 1970-ben 14,3, 1974-ben pedig 35,5 milliárd dollárt tett ki. Ez a helyzet megfelelő politika mellett kedvező alap a továbbfejlődéshez, de nem több. Az európai szocialista országok részesedése Nyugat-Európa külkereskedelmi forgalmából jelenleg is csak 5—6%, holott a második világháború előtt az akkor sokkal fejletlenebb Kelet-Európáé több mint 10% volt. A gazdasági kapcsolatok fejlesztésének még igen nagy lehetőségei és tartalékai vannak, különösen az új, perspektivikus együttműködési formákban (pl. termelési kooperációk). Európában az enyhülés keretei között folytatódik az osztályharc. Természetes, hogy az érdekelt felek mindent elkövetnek alapvető osztályérdekeik védelmében, társadalmi-politikai rendszerük biztonságáért. A politikai együttműködés mindaddig továbbfejleszthető, amíg nem ütközik végső osztálykorlátokba. Ezen a ponton túl az együttműködés már csak akkor fejleszthető, ha Nyugat-Európában alapvető társadalmipolitikai változások következnek be. A jelenleg mérlegelhető tendenciák és tények alapján arra a következtetésre jutunk, hogy az 1970-es évek végére az európai politikai helyzet a maihoz viszonyítva is sokat javulhat. Az enyhülésben és az együttműködésben érdekelt felek alapvetően elkötelezték magukat a reálpolitika mellett. Az enyhülési folyamat növeli a népeknek azt a lehetőségét, hogy maguk döntsenek társadalmi berendezkedésükről és ne kelljen külső fegyveres erőszaktól tartaniuk. Ugyanakkor irreális volna feltételezni, hogy Nyugat-Európa áthangolja világpolitikai stratégiáját, és azt az európai biztonsági és együttműködési politikára alapozza. Csupán arra számíthatunk, hogy a nyugat-európai stratégiában számottevően megnövekszik ennek a politikának a súlya. II. Az enyhülés és a szovjet—amerikai kapcsolatok fejlődése A világban lezajlott és folyamatban levő nagy horderejű változások — mint objektív tényezők — és a haladó forradalmi erők, elsősorban a Szovjetunió és a vele szövetséges szocialista országok aktív külpolitikája — mint szubjektív tényező — hatására az utóbbi években megindult a nemzetközi kapcsolatok rendszerének átalakulása. Ez mindenekelőtt a szocialista és a tőkésországok közötti kapcsolatrendszerben jut kifejezésre, de megfigyelhető a tőkésországok egymás közötti, valamint a fejlett tőkésországok és a fejlődő országok közötti kapcsolatok szférájában is. A szocialista és a tőkésországok viszonyában ez a változás az 1960-as évek elején a Szovjetunió és Franciaország kapcsolatainak fejlődésével kezdődött, majd ezt követte az Olaszországgal és az NSZK-val való kapcsolatok fejlődése. Az 1960-as évek végén és különösen az 1970-es évek elején — egy már korábban megindult folyamat kibontakozásával — fordulat következett be a szovjet—amerikai kapcsolatokban is. Miután a két világrendszer vezető hatalmáról van szó, amelyek rendelkeznek a globális politikához szükséges gazdasági, katonai és politikai eszközökkel, a közöttük levő viszony meghatározóan befolyásolja a nemzetközi kapcsolatoknak szinte minden szféráját. Ha e két hatalom viszonya rossz — mint a hidegháború évtizedeiben volt —, akkor ez negatívan hat a nemzetközi viszonyok számos területére, és megfordítva: a kapcsolatok i io
