Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 2. szám - Pirityi Sándor: A béke- és konfliktuskutatásról

ségért és a háborúk kirobbanásának veszélyéért. A szocialista közösség növekvő katonai erejére, fölényére hivatkozva ezenkívül azt állítják, hogy az állítólagos nemzetközi erő- egyensúly emiatt borul fel, így nő a Nyugatot fenyegető veszély, s ezért ott „kénytelenek” tovább fegyverkezni.

Az „elrettentés-elmélet” az imperialista agressziós felkészülést egy békefenntartó politika rendszabályaként állítja be, a tömegpusztító eszközöket a politika fontos eszközeiként tünteti fel. A katonai-ipari komplexum mindezt felhasználja saját létének indokolására. De az sem elhanyagolható, hogy a tőkésországokban a katonaságnak, az imperialista-militarista elméleteknek segíteniük kell legyőzni a társadalmi konfliktusokat, hozzá kell járulniuk az antimonopolista erők elfojtásához. Az „elrettentéskoncepció” e belpolitikai oldalára Vilmar mellett különösen Senghaas hívta fel a figyelmet, aki hangsúlyozta, hogy az „elrettentés-elméletnek” „társadalomlélektani stabilizáló funkciója” van és a társadalmi elnyomást szolgálja. Ám Senghaas a Szovjetunióhak is elrettentési politikát tulajdonít, és itt válnak világossá ideológiai pozícióinak osztály- korlátai. „Ezért nem lehet elég gyakran hangsúlyozni — mutat rá Alfred Bönisch —, hogy a világban meglevő feszültségek okai éppen nem a fegyverek felhalmozásában vagy a szocialista országok növekvő védelmi erejében, hanem az imperializmus lényegében és politikájában rejlenek.”

Érdekes, hogy az IPW-Berichte ismertetett tanulmányával majdnem egyidőben látott napvilágot a Vopros^t Filos^ofii 1973. szeptemberi számában I. Sz. Andrejeva cikke „A béke filozófiai vonatkozásai” címmel. A szovjet szerző hangsúlyozza, hogy a béke fogalma logikailag és történelmileg összefügg a hatalom és az erőszak fogalmával, így magától értetődő, hogy társadalmi jelenségként való elemzése nem végezhető el az erőszak, az agresszió és a háború vizsgálata nélkül.

Andrejeva visszautasítja azt a feltételezést, hogy Freud és követői igazolják az agressziót és megbékélnek vele. „A freudizmus háborúellenes és antifasiszta irányzat. Csupán arról van szó, hogy a freudista felfogás szerint a béke megszilárdításához nem a társadalmi viszonyokat kell átalakítani, hanem az ember biológiai természetét. Freud bízott benne, hogy ez végül is sikerül” — írja a szovjet szerző.

Andrejeva a békekutatás nemzetközi és nemzeti intézményeiről, a békekutatás témájával foglalkozó folyóiratokról említést téve hangsúlyozza, hogy ebbe a munkába immár szovjet kutatók is bekapcsolódtak, s különösen a Bécsben működő nemzetközi intézmény tevékenységében vesznek részt.

A szovjet filozófiai folyóirat cikke egyébként kimondja, hogy a polgári békekutatók egy része az „új baloldal” ideológiájának hatása alatt áll; ennek filozófiai alapja a „kritikai társadalombírálat” (Marcuse és mások), amely szintetizálni próbálja a freudizmust, az egzisztencializmust és a marxizmus polgári értelmezését. A béke vonatkozásában ez a teória „kritikai békekutatásként” lép fel.

Andrejeva ezután F. Vilmar „A kritikai békekutatás rendszeres terve” című cikkéből idézi ennek az irányzatnak a programját. Első helyen szerepel a „társadalmi-történelmi alapvetés”. Ez a téma egész kérdéskomplexumot ölel fel, de a legfontosabb a mai társadalom szociális antagonizmusai, a tőkés gazdaság militarizálása és a fegyver36