Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Joó Rudolf: Az EGK és a társult fejlődő országok
esetében. Ezek külkereskedelmi forgalmuk 40—45%-át még ma is Franciaországgal bonyolítják le. A társulandó nemzetközösségi országok helyzete hasonló az Angliával folytatott kereskedelemben. A felújított társulási egyezményben a 46 fejlődő ország nemcsak a volt anyaországi kedvezményes elhelyezési piac fenntartását látja, hanem annak a Közös Piac 9 országára való kibővülését is. Ehhez járul még a közös piaci segély, amelyre ugyan nem egyformán szorulnak rá az ACP-országok, de mindannyiukra kétségtelen vonzerőt gyakorol. Az EGK—ACP tárgyalásokon úgy látszott, hogy a gazdasági és politikai helyzetüknél fogva nagyobb mozgáslehetőséggel rendelkező nemzetközösségi országok — mindenekelőtt Nigéria — abban látják új szerepüket, hogy francia nyelvű szomszédaikat a szoros anyaországi kontroll alól felszabadítsák. Nigéria — Fekete-Afrika gazdaságilag legerősebb hatalma — gyorsan kiheverte a polgárháború megrázkódtatásait, és az ország gazdasága dinamikus fejlődésnek indult. Nigéria belső megerősödésével egyidejlűeg külpolitikailag is aktivizálódik: az utóbbi években az afrikai regionális törekvések és az ezzel kapcsolatos gazdasági függetlenedés egyik tevékeny kezdeményezője lett. A yaoundéi egyezmények nigériai részről ért éles bírálatát azonban ez a törekvés csak részben magyarázza: a további okokat a francia—-nigériai viszony alakulásában kell keresni. Franciaország, amely a nigériai polgárháború idején Biafrát diplomáciailag és fegyverrel (a szomszédos francia nyelvű országokon keresztül) támogatta, a lázadás leverése után érthetően elvesztette Gowon kormányának bizalmát. A kapcsolatok elhide- gülésén a későbbi barátságos francia gesztusok sem változtattak lényegesen: a francia— nigériai viszony egészen napjainkig igen hűvös maradt. Ha a Közös Piac oldaláról vizsgáljuk az érdekeltséget — az EGK tervezett gazdasági és politikai uniójának fejlettségi fokát tekintve — még nem beszélhetünk az EGK- ról mint egységről, hanem inkább az őt alkotó nemzeti államok politikai akaratáról. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Közös Piac Afrika-politikája — mint a tagállamok politikai akaratának eredője, közös kifejezése — nem létezik; sőt ennek önálló jellege a közösségi intézményrendszer erősödésével egyre markánsabbá válik. Az EGK—ACP társulás azonban (a yaoundéihez hasonlóan) nemzeti államok érdekeire épül, és ez az érdek országonként más és más. A kivételes kapcsolatok fő haszonélvezői ezúttal is a volt anyaországok (Anglia, Franciaország, Belgium, Olaszország és Hollandia), amelyek a társulást neokolonialista pozíciók megerősítésének, volt gyarmataikkal kötött kétoldalú egyezményeik kiegészítőjének tekintik. A 46 fejlődő ország legtöbbjét a volt anyaországhoz kapcsoló, ma is meglehetősen szoros egyoldalú gazdasági (frankövezet, sterlingövezet, tőkeimport)l, kulturális (pl. az angol és a francia nyelv szerepe), katonai (támaszpontok) és mindebből következő kül- és belpolitikai függés mellé járul az előbbiek kiegészítéseként és erősítéseként a társulás, amely kiszélesíti és intézményesíti a nyugat-európai államokat a „Dél”- lel összekötő kapcsolatok jelenlegi rendszerét. A volt gyarmati területtel nem rendelkező NSZK kompromisszumként hajlandó volt elfogadni a társulást, és az azzal járó anyagi terheket, mert új tőkeelhelyezési és «3
