Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Joó Rudolf: Az EGK és a társult fejlődő országok
•el. Nem vesz részt a belső kölcsönös jogok és kötelezettségek rendszerében, de piaca — a vámok lebontásával — kötődik a Közös Piachoz. A társult tag nem vesz részt az EGK intézményeiben sem, ugyanakkor olyan külön intézményrendszer részese, amely az előbbiekhez szorosan kapcsolódik. Az EGK térbeni kiterjedése (ún. horizontális fejlődése) nemcsak új tagállamok csatlakozását jelenti, hanem olyan külső kapcsolatrendszer kialakítását is, amelyet összefoglaló néven társulásnak nevezünk. A társulás szó azonban tartalmilag és formailag nagyon különböző viszonyt jelöl az EGK és az érdekelt országok között. Az eddigi társulások legtöbbjének jogi alapja a Római Szerződés 238. cikkelye volt: „A Közösség létrehozhat harmadik államokkal államszövetséget vagy nemzetközi szervezetet, kölcsönös jogokkal és kötelezettségekkel, közös tevékenységgel és sajátos procedúrákkal jellemezhető társulási egyezményeket.” Eddig hét alkalommal alkalmazták ezt a cikkelyt: 1961 — Görögország, 1963 — Törökország, 1966 — Nigéria, 1968 — Kelet-Afrika, 1969 —- Marokkó és Tunézia esetében. (A nyugat-afrikai társulás alapja a 131—136-os cikkely volt, amiről majd később szólunk.) A felsorolásból is látható, hogy nagyon különböző országokra vonatkozik a „társult” jelző; ezenkívül lényeges eltérések vannak a társulás tartalmát és céljait tekintve is. Görögország és Törökország esetében a társulás végső célja a vámunióhoz való csatlakozás, a teljes jogú tagság; míg a többi társult országok számára a Közös Piaccal kötött egyezmény csak meghatározott időtartamú, többé-kevésbé szoros kereskedelmi és pénzügyi kötelékeket jelent, természetesen a vele járó általános gazdasági és politikai következményekkel. A fekete-afrikai országok társulásának története 1 1. Ayaoundéi egyezmények Az EGK-t létrehozó 1957-es Római Szerződés 131—136. cikkelyei rendelkeznek a három közös piaci tagállammal — Franciaországgal, Belgiummal és Olaszországgal — „különleges kapcsolatokat fenntartó tengerentúli területekről”. Ezek a gyarmati területek kereskedelmi szempontból tulajdonképpen szabadkereskedelmi övezetet alkottak anyaországaikkal; a nyersanyagok és késztermékek minden mennyiségi és tarifális korlátozás nélkül cserélődtek Afrika és Európa között. így az EGK létrejöttével a három közös piaci ország egyidejűleg két kereskedelmi övezet részese lett: Az Európai Közösségé és a saját gyarmatbirodalmáé. Ez a kettősség — és mindenekelőtt az ebből származó előnyök — azonban a kívülrekedtek éles kritikáját váltotta ki. A jelentkező ellentmondást a „társulás” forma látszott legjobban áthidalni, amely jogilag azonos helyzetet teremtett az afrikai területek tekintetében.
