Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Haraszti György: A technikai haladás és a nemzetközi jog
javaslatok ismét más elnevezést indítványoznak, de a legtöbb elgondolás 200 és 500 méteres vízmélység között jelöli meg a kontinentális talapzat külső határát. Hangsúlyozzuk azonban, hogy mindezek a javaslatok ma még semmiképpen nem tekinthetők a nemzetközi jogrend részének, és az új fogalmak egyelőre csak geológiai, nem pedig nemzetközi jogi jelentőséggel rendelkeznek. A tengerparttól elzárt országok speciális érdekeire a fentiekben már utaltunk. Ezeknek az államoknak elsőrendű problémája a tengerhez való szabad kijutás biztosítása személyek és áruk számára. Ebben a vonatkozásban már az 1958. évi genfi egyezmények is tartalmaztak néhány sommásan fogalmazott rendelkezést, melyek szerint a tengerparttól elzárt országot megilleti a tengerhez való szabad kijutás joga, de ezt a jogot a tengerparttól elzárt ország és a tranzitország kétoldalú megállapodása alapján lehet csak realizálni. Az 1965. évi New York-i egyezmény a most említett elvet részletezi, és biztosítja a tengerparttól elzárt országok számára a tranzitországon való szabad áthaladás jogát, de a viszonosság feltétele mellett, tehát ugyanezt a jogot a tengerpart nélküli országnak is biztosítania kell a tranzitország számára. Egyes tengerparttal nem rendelkező országok, közöttük Magyarország, a New York-i egyezmény rendelkezéseit korszerűsítő és részletesebben kifejtő tervezetet terjesztettek már a tengerjogi konferenciát előkészítő Tengerfenék Bizottság elé. Ez a tervezet — megítélésünk szerint nagyon helyesen — elutasítja a viszonosság feltételét a két egyenlőtlen helyzetben levő állam — a tengerparttól elzárt ország, illetve a tranzitország — egymás közti viszonyában. Ennek az álláspontnak elvi alapja az, hogy miután a tengerparthoz való kijutásnak és a tengerparttól való visszajutásnak a joga a tengerek szabadságának nemzetközi jogi alapelvéből minden állam számára szükségszerűen adódó jogosultság, teljesen indokolatlan ezt az alapvető jogosultságot az idegen országok területén való áthaladásnak ilyen alapelvből nem következő jogához kapcsolni, és a tengerparttal való összeköttetés jogát a tranzitországot megillető viszonosságtól tenni függővé. A technikai fejlődés felveti a létrehozandó gazdasági övezeten túl nagy mélységekben elterülő tengerfenék és altalaj kincsei kiaknázásának kérdését is, és sürgeti annak szabályozását. Mint láttuk, a javaslatok szerint a parttól 200 tengeri mérföldig a parti államot a természeti kincsek kiaknázása tekintetében szuverén jogok illetnék meg, az élővilágot illetően — a parti tengeren kívül — az ismertetett korlátozással. A 200 tengeri mérföldön túl elterülő hatalmas tengeri térségekben a tengerfenék és az altalaj azonban jelenleg még osztják a nyílt tenger jogállását, azt tehát elvben minden állam szabadon használhatja és kiaknázhatja. Az ilyen egyenlő szabadság viszont az államok nagy többsége számára illuzórikus lenne, hiszen a közeli jövőben aüg néhány állam rendelkezik majd olyan technikai felkészültséggel, hogy nagy mélységekben is kiaknázhassa az ásványi kincseket. Erre való tekintettel a fejlődő országok a nemzetközi jog fogalomrendszerébe teljesen új fogalmat kívánnak beiktatni, amennyiben a gazdasági övezeten túl elterülő nyílt tenger alatti tengerfenéket és altalajt többé nem „mindenki által szabadon használható térségnek” minősítik — a római jogi „res communis omnium usus” fogalmának megfelelően —, hanem „az emberiség közös örökségének” (common heritage of mankind) nevezik. 66