Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 1. szám - Haraszti György: A technikai haladás és a nemzetközi jog
tális talapzat meghatározását a közlekedési sebesség olyan korlátozásához hasonlította, amely azt mondaná ki, hogy lakott területen a legnagyobb megengedett sebesség 50 kilométer, kivéve, ha a gépkocsi motorja nagyobb sebesség kifejtésére képes.1 Az évek múlásával és a technika rohamos fejlődésével egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a kontinentális talapzat fogalma új meghatározásra szorul, ha el akarjuk kerülni azt, hogy a tengerek és óceánok altalaja egészében vagy túlnyomó részében a kedvező földrajzi helyzetben levő államok kizárólagos birtokává váljék. A kontinentális talapzat technikai fejlődés eredményeként kialakult fogalmának elismerése a nemzetközi jog egy régi, a XVIII. század elején elismerést nyert intézménye körüli vita fellángolására és minőségi átalakulására vezetett. A parti tenger fogalma és jogállása tekintetében évszázadokon át nagyjában-egészében egyetértés állt fenn, jóllehet a parti tenger kiterjedésére vonatkozólag nem sikerült megegyezni a Népszövetség által 1930-ban összehívott hágai konferencián sem. Ez a vita azonban viszonylag szűk korlátok között zajlott, hiszen csak arról volt szó, hogy 3 vagy 12 mérföldes parti tengert igényelhetnek-e a parti államok, illetve a tengerrész kiterjedését a két határérték között szabják meg. Azok a tengerparti államok azonban, amelyek kedvezőtlen geológiai adottságaik folytán számottevő kontinentális talapzatot nem igényelhettek a maguk számára, a parti tenger külső határának kitolásával igyekeztek magukat kárpótolni. Ez volt a helyzet különösen a Dél-Amerika csendes-óceáni partvidékén fekvő államok esetében, amelyek, minthogy a tengerfenék partjaiktól csekély távolságra hirtelen leszakad, hátrányos helyzetbe kerültek a nagy kiterjedésű kontinentális talapzattal rendelkező államokhoz viszonyítva. Ezek a latin-amerikai államok tehát a parti tengernek addig soha egyetlen állam által sem igényelt, 200 mérföldes szélességig való kiterjesztése révén igyekeztek kárpótlást szerezni geológiai helyzetük hátrányaiért. Ennek nyomán azután több olyan állam is bejelentette a 200 mérföldes parti tengerhez való igényét, amely esetében az említett különleges helyzet nem is áll fenn. Mindez természetesen a többi állam jogos tiltakozását hívta ki. Ezek szerint tehát a technikai haladás egyrészt a parti államnak a kontinentális talapzathoz fűződő kizárólagos joga elismerésével a nyílt tenger szabadsága régóta elismert elvének jelentős korlátozását eredményezte, másrészt ennek következményeként egyes államok kétségbe vonták a parti tengerre vonatkozólag kialakult felfogást. Ugyanakkor a halászati technika rohamos fejlődése, valóságos úszó halfeldolgozó üzemeknek a tengereken való megjelenése a fejlődő országok nagy többségét arra ösztönözte, hogy halállományuk megóvása, saját halászaik megélhetésének biztosítása érdekében a nyílt tenger partközeli részein halászati övezeteket hozzanak létre, amelyekben a halászatot kizárólag saját állampolgáraik számára tarthatják fenn, és végül a fejlődő országok egész sora lépett fel azzal az igénnyel, hogy a parti államok által igényelt kontinentális talapzaton túl elterülő tengerfenék és altalaj kincsei az egész emberiség „közös örökségét” alkossák, azokban minden állam részesedjék. Ily módon jórészt a tudomány és a technika fejlődésének következményeként az 1958. évi genfi egyezményrendszer egésze inogni kezdett, 1 Lásd M. W. Mouton: The Impact of Science on International Law. Recueil des Cours, 119. köt. 198. 1. 62