Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)
1975 / 3. szám - Palánkal Tibor: A gazdasági és monetáris integráció helyzete és távlatai az EGK-ban
vekedésre, s az ebből származó nyereségek bőven ellensúlyozzák majd a közös piaci tagsággal vállalt terheket. Az 1972 végétől kezdődő erőteljes konjunktúra azonban visszaesésbe csapott át, s világossá vált, hogy a Közös Piactól várt előnyök — legalábbis az 1975-ben esedékes választások előtt — nem érvényesülnek. Ilyen körülmények között nem volt véletlen, hogy a konzervatív kormány 1974 februárjában a sebtében kiírt és a szakszervezetekkel szembeni politikai hazárdjátékra alapozott választásokat elvesztette. A hatalmat a munkáspárti kormány vette át, de mivel a parlamentben kisebbségben volt, tevékenységének központjába a rövidesen kiírandó újabb választások megnyerése került. A Munkáspárt a közös piaci tagságot a választási harc egyik központi kérdésévé tette. A többségben Közös Piac-ellenes Munkáspárt a tagság feltételei „újratárgyalásának” követelésével lépett fel, majd a bennmaradást illetően népszavazás mellett kötelezte el magát. A következő időszakban az EGK-n belül a brit tagsággal kapcsolatos tárgyalások és huzavona került a középpontba, s ez lényegében megbénította az egyéb területeken való továbbhaladást is. Az EGK ebben az időszakban sajátos dermedtségi állapotba került, amelyben természetesen nemcsak az „újratárgyalások” játszottak szerepet, a fő tényező a világgazdasági válsághelyzet volt. Az EGK bénultságához hozzájárult az is, hogy a közös piaci tagsággal kapcsolatos angliai vitában egyre inkább a szuverenitás féltése került előtérbe. Az egyébként is megosztott brit kormány ilyen körülmények között elzárkózott minden brüsszeli döntéstől, de a közös piaci partnerek sem akartak vitatható intézkedésekkel politikai nehézségeket okozni brit Közös Piac párti kollégáiknak. 1975. június 5. után a brit „igennel” a Közös Piac egy helyben topogásának egyik fontos tényezője hárult el. Az EGK kompromisszumrendszerének széttöredezésében nagy szerepet játszott az agrárpolitika is. Az agrárpolitika eredeti konstrukciójában elsősorban a mezőgazdasági termelő és exportőr országoknak kedvezett, s fő finanszírozói az agrárimportőr országok voltak. Ebből a szempontból először Olaszország érdekeltsége változott meg. Az agrárpolitika kialakításakor még úgy tűnt, hogy annak Olaszország is egyik fő haszon- élvezője lesz. A viszonylag elmaradott olasz mezőgazdaság azonban nem volt képes lépést tartani a gyorsan növekvő piaci kereslettel, s Olaszország fokozódó mértékben mező- gazdasági importőrré vált. De módosult az agrárpolitikából nyertes országok érdeke is. Eredetileg az EGK mezőgazdasági árai átlagban mintegy 40—45%-kal voltak magasabbak a világpiaci áraknál. (Ez számunkra viszonylag komoly előnyt jelentett.) Az 1960-as évek végétől az élelmiszerek világpiaci árai azonban gyors ütemben emelkedtek, s 1974-re a közös piaci árszintkülönbözet nagyrészt eltűnt. Az EGK-n belüli áregyezkedés inkább visszatartotta az árak növekedését, s nem egy termék esetében (gabona, cukor stb.) a közös piaci ár — legalábbis 1974-ben — a világpiaci árak alatt maradt. Ilyen körülmények között az agrármechanizmus is fejtetőre állt, az import helyett az exportőrökkel szemben alkalmaztak lefölözéseket, sőt bizonyos esetekben az importot szubvencionálták (cukor). Franciaország, amely éveken át az agrárpolitika fő nyertese volt, 1974-ben Chirac miniszterelnök szerint több milliárd dollárral fizetett rá arra, hogy mezőgazdasági termékeit nem értékesíthette a magasabb világpiaci árakon. Lehet, hogy 1974-ben a helyzet kivételes volt, különféle becslések szerint azonban az 1960-as évekre jellemző ár43
