Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1975 (2. évfolyam)

1975 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Norberto Ceresole - Carlos P. Mastrorilli: Peronizmus: a nemzeti szocializmus elmélete és története

latin-amerikai népi forradalmaknak létre kell hozniuk egy olyan társadalommodellt, amely „túlhaladja a liberalizmus—ortodox kommunizmus antinómiáját. Ez a modell pedig szükségképpen a szocialista demokrácia fogalmán keresztül valósul meg, és magában foglalja egyfelől a neokolonializmussal való szakítást, másfelől a népnek a politikai hatalomban való tényleges jelenlétét. Ez a szocialista demokrácia Argentínában túlhaladja a polgári demokráciát, mert csak a történelmi proletariátus, az egész népi mozgalom által valósítható meg. Ilyenformán a szocialista demokrácia fogalma megfelel a nemzeti szocializmusénak, ami a konkrét argentin népi mozgalom sajátos történelmi célja.” (83—84. 1.) „A nemzeti szocializmus, mint állandó felülvizsgálat alatt álló történelmi fogalom, két alapvető tényezőt foglal magában : belföldön a teljes részvételt, kontinentális vetületben pedig a forradalom általánossá tételét egész spanyol Amerikában.” (91.1.) A szerző a „nemzeti szocializmust” a nemzeti forradalom folyamata eredményének fogja föl, a forradalmat pedig a nemzeti mozgalom (a peronizmus) konkrét kifejeződésének. „Tartalmilag: a nemzeti szocializmus konszolidálni fogja a népi alapon nyugvó, nagy döntéshozatali autonómiát élvező politikai hatalmat; másfelől kifejezésre juttatja a népi önigazgatás növekvő tendenciáját.” (Ugyanott.)

A „nemzeti szocializmus” (vagyis a nemzeti sajátosságokra épülő szocializmus) megvalósulását a peronizmus kontinentális méretekben képzeli el. Szerzőink is bőségesen foglalkoznak a nemzeti felszabadulás nemzetközi összefüggéseivel és helyzetével. (Ceresole — a téma ideológiai vonatkozásában — azt állítja, hogy a latin-amerikai szocializmus „lényegileg új” lesz, ennélfogva „túlhaladja” majd a meglevő szocializmust.)

Ceresole egyébként megállapítja, hogy jelenleg a latin-amerikai forradalmak harmadik ciklusa van napirenden, ennek jellemzője, hogy a szocializmust tűzi ki célul. Ez a szakasz a kubai forradalommal kezdődött 1959-ben, majd a peruival (1968) és a chileivel (1970) folytatódott. A peronizmus, amely a hatalomtól való megfosztása után is tovább élt a gyakorlatban, félúton volt a második (éppen általa kezdett) és a harmadik ciklus között.

A szerzők részletesen kidolgozták a peronista („nemzeti szocialista”) állam modelljét, amelyet elméletük és az ország valóságos helyzete alapján megvalósítandónak — és megvalósíthatónak — tartanak. Elismerik a proletariátus vezető szerepét, elengedhetetlennek tartják a tulajdonviszonyok és a társadalmi struktúra megváltoztatását, szükségesnek tartják a forradalmi egypártrendszert (azaz a peronista, más néven justicialista párt kizárólagos létjogosultságát), az antiimperialista külpolitikát országuk és a latinamerikai forradalmi mozgalmak érdekében, állást foglalnak a kulturális forradalom mellett.

Végeredményben tehát — a trockista beütések ellenére — elfogadják a tudományos szocializmus elméletének főbb tételeit. Koncepciójuk mégis téves: elképzeléseikből ugyanis az derül ki, hogy Argem tínában — vagy egész Latin-Amerikában — megvalósíthatónak tartják a szocializmust — kommunisták nélkül. Ez azonban történelmileg és politikailag egyaránt illúzió.

A „nemzeti szocializmus” peronista elméletét tulajdonképpen a peronista kormányzás két korszaka között dolgozták ki. 1973-ban elvileg lehetőség nyílt arra, hogy hozzálássanak a társadalom átalakításához. Mi történt az Héctor Jósé Cámpora köztársasági elnökké választása és Juan Domingo Perón halála közötti 402 nap alatt? Ezt vizsgálja és elemzi a másik könyv szerzője, Rodolfo Terragno újságíró, politikai író.

„Az egyetlen igazság a valóság” — mondta gyakran Perón. Terragno, a második könyv szerzője nem peronista, így könnyebb dolga van, ha az igazságot, azaz a peronizmus és Argentína valóságát akarja elmondani. Valójában a peronizmus mindig is ellentmondásos volt. Első korszakában, 1945 és 1955 között, populista mozgalomként, ellensége volt a hagyományos baloldalnak, amely helytelenítette paternalizmu- sát és azt, hogy csak kevéssé akar változtatni a társadalmon. Az a tény viszont, hogy „az egyértelműen reakciós és kevéssé tisztán látó hadsereg félreállította, betiltotta és üldözte, kiemelte a peronizmus forradalmi potenciálját és azt eredményezte, hogy a korábbi elitizmusuk miatti önkritikára képes baloldali csoportok ebben a mozgalomban kötöttek ki, mert tisztában voltak azzal, hogy akkor válhatnak hatékonnyá, ha politikai céljaikat egy népi mozgalom keretében próbálják megvalósítani. Ehhez a baloldalhoz csatlakoztak az új nemzedékek, amelyek a politikai folyamat eredményeként radikalizálódtak.” (35. 1.)

A peronizmus — magyarázza Terragno — ezért kerülhetett ismét kormányra, mert félreállítása