Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
rulását.”12 Az angol kormány azonban nem hitt abban, hogy egy újabb, a koreaihoz hasonló intervencióval eredményt lehet elérni. Viszont tudatában volt annak, hogy ez a lépés beláthatatlan következményekkel járhat. Angliának akarata ellenére, főként amerikai érdekekért, „nem kívánt helyen, nem kívánt ellenséggel” kellene ismét háborúznia.13 W. Churchill kormányának válasza csak a kategorikus elutasítás lehetett. Annak ellenére, hogy — vagy éppen azért, mert — a francia vezetők jó része Bidault külügyminisztert is beleértve elkésettnek látta Dien Bien Phu amerikai erőkkel történő megmentését, Washingtonban jelentős erők kitartottak az intervenció, mi több, a kizárólagos amerikai beavatkozás mellett. Az eisenhoweri „dominóelmélet”, a dullesi „légüres tér” kitöltésének koncepciója pedig nyíltan világnézeti háborúnak, Kelet és Nyugat konfrontációjának állította be — otthon és nemzetközileg egyaránt — a vietnami háborút. Ez az ideológiai töltés jellemezte Richard Nixon akkori alelnök állás- foglalását is. Az Amerikai Lapterjesztők Társaságában 1954. április 16-án kijelentette: „Ha Franciaország be is szüntetné a harcot, azért, hogy Ázsiában és Indokínában megakadályozzuk a további kommunista terjeszkedést, magunkra kell vállalnunk annak kockázatát, hogy saját fiainkat vetjük be. Úgy vélem, a végrehajtó szerveknek vállalniuk kell ezt a politikailag népszerűtlen döntést, és így kell cselekednünk.” Nixon kategorikusan elvetette azt a lehetőséget is, hogy Indokína területének megosztása céljából tárgyalásokat kezdjenek Ho Si Minh képviselőivel.14 Számos tényező, mindenekelőtt Indokína népeinek győzelme, a nemzetközi erőviszonyok, a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közös fellépése végül mégis a tárgyalóasztalhoz kényszerítette az Egyesült Államokat is. Egyezmény Svájcban — eszkaláció Vietnamban |>§9*fc Húsz évvel ezelőtt, 1954 júliusában Genfben aláírták a fegyvereket elhallgattató egyezményt. Jelentőségét senki sem értékelhette jobban, mint Indokína népei. Még akkor is, ha a felszabadító erőknek a kompromisszum érdekében jelentős területeket ki kellett üríteniük. Számos tényező, nem utolsósorban a legkésőbb 1956-ig lebonyolítandó szabad választások biztosra vett politikai sikere megfelelő kárpótlást ígért: Vietnam békés egyesítését és demokratikus fejlődését. Washington viszont — beletörődve szövetségeseinek ellenállásába — arra kívánta felhasználni Genfet, hogy időt nyerjen új taktikája fokozatos kidolgozásához és alkalmazásához. 12 Lásd A DIPLOMÁCIA TÖRTÉNETÉBŐL című rovatunkat: Anglia elutasítja az indokínai háborúba való beavatkozást. Részlet Anthony Eden emlékirataiból. 13 Ugyanott. 14 Lásd B. D. Eisenhower: Mandate for Change 1953—1956. Doubleday and Comp., New York 1963., 353. old. 85
