Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Salgó László: Neokolonialista és globális érdekek az Egyesült Államok indokínai politikájában
A klasszikus kolonializmus ellenzése Az amerikai imperializmus —az angoltól, a franciától stb. eltérően — olyan időszakban kezdett kibontakozni, amelyben történelmi helyzete eleve a gyarmatosítás új formáinak és modern módszereinek alkalmazására kényszerítette. A múlt század végén — Lenin szavaival „a gyarmati világ- politika sajátos korszakában”2 — a világ legnagyobb ipari hatalmává fejlődő Egyesült Államokban a külföldi piacra, nyersanyagra éhes monopóliumok mind erőteljesebben hangoztatták tengeren túli érdekszférákra támasztott igényeiket. A világ vezető ipari hatalma fejlődésének ebben az időszakában éppúgy nem mondhatott le az expanzív külpolitikáról, mint Cecil Rhodes Angliája vagy Jules Ferry Franciaországa. Csakhogy az évtizedes, sőt évszázados előnyben levő klasszikus gyarmatosítók ekkorra már minden talpalatnyi „szabad” területet birtokukba vettek. Az USA-nak más utat kellett keresnie. Más útra kényszerítette az amerikai közvélemény is. A 19. század végén még elevenen éltek a saját gyarmati múlt, az angolok elleni függetlenségi harc emlékei, a rabszolgaság eltörléséért folytatott polgárháború tradíciói, az, hogy antikolonialista küzdelemből született maga az Amerikai Egyesült Államok. Mindennek következtében az amerikai kormány 1898-ban nem új gyarmatosítóként, hanem a forradalmárok támogatásának jelszavával üzent hadat Spanyolországnak, s a Kubáért folytatott háborút a „sziget szabadságának” érdekeivel próbálta igazolni.3 Az 1898. évi spanyol—amerikai háborút lezáró párizsi szerződés — Driault francia történész szavaival — ugródeszkát biztosított két, mindmáig alapvetően fontos szféra felé. a) Latin-Amerikában Kubát — Puerto Rico annektálása mellett — formálisan független köztársaságnak nyilvánította a párizsi okmány. A Washingtonban megszavazott ún. Platt-féle kiegészítő cikkelyek azonban fenntartották az „intervenció jogát”, amennyiben azt az USA érdeke megkövetelné a szigeten és Latin-Amerika többi térségében. b) A spanyol—amerikai háború kulcsot biztosított a még vonzóbb, de sokkal nehezebben bevehető terület, Ázsia kapuinak megnyitásához is. A Csendes-óceán partján fekvő leghatalmasabb ország, Kína ekkor már Anglia és a többi klasszikus imperialista hatalom közös félgyarmata volt. Indokína pedig Franciország kizárólagos birtoka lett. A párizsi szerződés azonban — sero venientibus ossa — két jelentős támaszponttal kárpótolta a későn jövőt. A Hawaii-szigetek félúton vannak Panama és Hongkong között, jegyezte meg Lenin. A formálisan is gyarmatosított Fülöp-szigetek pedig — füzetében aláhúzással emelte ki — „egy lépés Ázsia és Kína felé . . 4 Az első világháború után egyfelől a versailles-i angol—francia osztozkodás, a német és a török gyarmati örökség átvétele, másfelől a szovjet ha2 V. I. Lenin: Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfelsőbb foka. Lenin összes Művei. 22. köt. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1951. 263. old. 3 Lásd V. I. Lenin: Füzetek az imperializmusról. Lenin összes Művei. 39. köt. Kossuth Könyvkiadó, Bp. 1964. 195. old. 4 Ugyanott. 79