Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Simai Mihály: Az USA nemzetközi gazdaságpolitikájának kérdőjelei a hetvenes évek elején
USA gazdasági hatalmának viszonylagos gyengülését, a belső és nemzetközi gazdasági és politikai gondok sokasodását, egyszersmind azt is, hogy lezárult a tőkés világgazdaság fejlődésének a második világháború óta tartó szakasza. A dollár válsága ugyanis annak a nemzetközi pénzügyi rendszernek összeomlását siettette, amelyet az Egyesült Államok éppen gazdasági világhegemóniája érdekében épített ki 1944 óta. E rendszer három fő pillérre épült: az első — a dollárnak mint tartalékvalutának különleges szerepe, annak nyomán, hogy a dollár szabadon átváltható aranyra, a világpénz alapvető megtestesítőjére. A fejlődés során az Egyesült Államokkal szemben fennálló különféle rövid és középlejáratú követelések váltak a nemzetközi tartalékok növekedésének fő forrásaivá. A dollár annak nyomán vált a fő tartalékvalutává, hogy az Egyesült Államokon kívül, a nemzetközi kereskedelemben nagymértékben használták elszámolási egységként, fizetőeszközként, s e „biztos” valutában érdemes volt a szabad pénzeszközöket tartalékolni. A központi bankok ennek alapján felhasználták a dollárt intervenciós eszközként, amikor valutájuk árfolyama érdekében be kellett avatkozniuk a pénzpiacokon. Természetes volt, hogy pénzük egy részét dollárban tartották, annál is inkább, mert az Egyesült Államok gazdasága hatalmas volt, s belső árszintje lényegében stabil, s mert az amerikai kormány kötelezettséget vállalt arra, hogy kívánságukra dollárjukat garantált árfolyamon aranyra váltja. A rendszer második jellemzője a fejlett tőkésországok valutáinak átválthatósága volt, amelyet fokozatosan teremtettek meg. A Bretton Woods-i egyezmény eredetileg csak a folyó ügyletekből eredő elszámolásoknál mondta ki az átválthatóságot (kereskedelem, magánátutalások). A tőkeátutalásokra nem vonatkozott. A nemzeti piacoknak — a feltételezések szerint — viszonylag nyíltaknak kellett lenniük, de a tagállamok elzárhatták pénzpiacaikat a külföldi befolyástól, hogy ily módon szabadon határozzák meg pénzügyi és hitelpolitikájukat. A gyakorlatban azonban a pénz- és tőkepiacok nemzetközi szinten igen szorosan összekapcsolódtak. A „kötött árfolyamok” alkották a rendszer harmadik jellemvonását. A kötöttség természetesen viszonylagos, mivel bizonyos árfolyamok változtak. Az 1949 és 1968 közötti húsz esztendő során azonban a font mellett csak két fontos nemzetközi valutát, a francia frankot és a kanadai dollárt értékelték le, a nyugatnémet márkát s a holland forintot pedig felértékelték. A dollár árfolyama változatlan maradt. Az Egyesült Államok nem értékelte le a dollárt, egyrészt mert tartott attól, hogy ez súlyos válsághoz vezetett volna világviszonylatban, a valuták általános leértékelését váltotta volna ki. Félt attól a hatástól is, amit a dollár leértékelése kiváltott volna az aranytermelők, elsősorban a Szovjetunió javára. A fix árfolyamok az üzleti körök igényeinek is megfeleltek, akik el akarták kerülni a valutákkal kapcsolatos pénzügyi kockázatot, s a kormányok kívánságainak is, amelyek féltek a leértékelések hatásától a világgazdaságra. Az alapítók az inflációval nem számoltak, s ha volt is infláció, a vezető tőkésországokban hasonló ütemben értéktelenedett el a pénz. Ily módon a valuták általában „együtt inflálódtak”, ami egymáshoz való viszonyukat csak ritkán zavarta. 61
