Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Mányik Pál: Az el nem kötelezett országok helye és szerepe a nemzetközi kapcsolatok mai rendszerében
is a lényeges oldala. Habár gazdasági követeléseiket általában a „fejlett országokkal” szemben fogalmazzák meg, a konkrét követelések mindig a fejlett tőkésországok ellen irányulnak. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy ezeknek az országoknak a többségében általános az éhség és a nyomor, nehezen tehetünk nekik szemrehányást segítségkérésük módszerei miatt. Az el nem kötelezett országok szabadon választják meg gazdasági partnereiket olyan esetekben, amikor jobb feltételek és nagyobb volumenű segélyek megszerzésére nyílik lehetőségük. Ebben a vonatkozásban a legkövetkezetesebbek éppen a legszegényebb országok, amelyek szívesen elfogadják akár a tőkésországok, akár a szocialista közösség, akár Kína segítségét, anélkül azonban, hogy politikailag bármelyik fél mellett elköteleznék magukat. A neokolonialista veszély ellen a fejlődő országok a szocialista világrendszer országainál keresnek támogatást, és ebben a törekvésükben is hivatkoznak el nem kötelezett magatartásukra. Hogy az el nem kötelezettség politikája a belső társadalmi fejlődés melyik útjának kedvez, arra nem lehet kategorikusan válaszolni. Nyilvánvaló, hogy ahol a helyi feltételek és az ország tőkés kapcsolatai elősegítik a gyorsabb ütemű gazdasági növekedést, ott az el nem kötelezett magatartás a kapitalista fejlődési út stabilizálódását segítheti elő. (Mint például Indiában, Nigériában, Kenyában.) Ezt a neokolonializmus minden erővel támogatja. Az el nem kötelezett országok túlnyomó többsége számára azonban nem áll nyitva ez az út (sem a belső, sem a külső feltételek nem ösztönzik a tőkés fejlődést.) Ezeknek az országoknak az esetében az el nem kötelezettséggel együtt járó antiimperialista magatartás, a szocialista közösség országaihoz fűződő kapcsolatok fejlesztése a szocialista orientáció erősödését segíti elő. (Mint például Burmában, Irakban, Szomáliában.) 4. A maoista kínai vezetés törekvései A Kínai Népköztársaság külpolitikája a hatvanas évek elejétől napjainkig nem kis mértékben az űn. harmadik világra orientálódik. A KKP 1963. január 23-án közzétett 25 pontos nyilatkozata hangsúlyozta: „Ázsia, Afrika és Latin-Amerika területein koncentrálódnak a világ ellentmondásai, ezért ezek a területek az imperializmusra jelenleg közvetlen csapásokat mérő világforradalmi vihar fő területei.”6 Ennek a világképnek szerves része a „szuperhatalom- és zónaelmélet”, amelynek értelmében a világ népeinek a harcot a két „szuperhatalom”, a Szovjetunió és az Egyesült Államok ellen kell megvívniuk, s e harc élén természetesen a kínai vezetők állnak. A maoista kínai vezetés attól kezdve, hogy átváltott a nemzetközi munkásmozgalom és a haladó erők egységének megbontását célzó vonalra, megpróbált forradalmi frázisokkal hatni a harmadik világra. Csou En-laj 1965-ben Kelet-Afrikában tett hivatalos látogatásakor forradalmi harcra hívta fel Afrika népeit a reakciós kormányzatokkal szemben. Ez nem növelte a Kínai Népköztársaság tekintélyét. Az ún. kulturális forradalom éveiben Kína nemzetközi kapcsolatainak stagnálásával a harmadik világgal való kapcsolatok is háttérbe szorultak. Amikor azonban Kína a szocialista országok évtizedes harcának eredményeképpen 6 Hotifci, Vörös Zászló, 1963. 12. sz. 4. old. 97
