Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Mányik Pál: Az el nem kötelezett országok helye és szerepe a nemzetközi kapcsolatok mai rendszerében

Nyugattól, s így függetlenségi politikájukat erről az oldalról nagy veszély fenyegeti. Az el nem kötelezett országok algíri konferenciája különös figyelmet fordított erre a veszélyre.

Monokultúrás gazdasága következtében számos fejlődő ország csak a tőkés világpiacon tudja nemzeti jövedelmét realizálni, és külföldi segítség nélkül képtelen gazdasági növekedésre. Csaknem minden lényeges közszükségleti cikket importál. Érthető a fejlődő országok vezetőinek borúlátása, akik a jelenlegi fejlődési tendenciák alapján arra számítanak, hogy a fejlődő országokat a fejlett országoktól elválasztó szakadék a jövőben tovább mélyül. Amíg a fejlődő országok helyzetét a nemzetközi munkamegosztásban továbbra is a nyersanyagok és a mezőgazdasági termékek exportálása jellemzi, amíg tehát fennmarad a cserearányok kedvezőtlen tendenciája, nincs kilátásuk lényeges gazdasági növekedésre. Ezt a helyzetet a neokolonializmus új módszerek alkalmazásával kihasználja.

A szocialista országok politikai téren történelmi segítséget nyújtottak és nyújtanak a fejlődő országoknak, gazdasági helyzetükben azonban alapvető változást még nem tudnak előidézni.

A szocialista világrendszer létrejötte, a gyarmati rendszer felbomlása után kialakult új nemzetközi viszonyokhoz alkalmazkodva az imperialisták új taktikával próbálják továbbra is biztosítani a tőkés kizsákmányolás lehetőségeit és megakadályozni a szocialista jellegű társadalmi-gazdasági változásokat a harmadik világ országaiban. A nemzetközi monopóliumok kollektív erőfeszítéseket tesznek annak érdekében, hogy a fejlődő országokat megtartsák a világkapitalizmus szférájában. „Segítségnyújtásukhoz” előszeretettel használják fel az olyan nemzetközi intézményeket, mint például a Világbank, mert ezek jobban leplezik a tőkésországok behatolását.

A neokolonialista célokat követő fejlett tőkésországok új taktikájának néhány jellemző vonása:

— Általánosságban „helyeslik” és „támogatják” az el nem kötelezettség irányvonalát, azzal a jelszóval, hogy most már megszűnt a gyarmatosítás, az imperialista agresszió veszélye, de továbbra is fönnáll a kommunizmus veszélye, amely ellen az el nem kötelezettség „védelmet” jelent.

— A gazdasági elmaradottság leküzdésében is „támogatják” a harmadik világot bilaterális és multilaterális segélyek nyújtásával. (A Világbank elnöke, McNamara nemrég úgy nyilatkozott, hogy „Afrika a jövő kontinense”.) „Támogatják” az állami szektort is, sőt vegyes vállalkozások révén igyekeznek beépülni abba. Mindez a „népi kapitalizmus” demagógiájával párosul.

— „Rokonszenvvel” méltatják a fejlődő országok szocialista irányú fejlődését (természetesen a konvergenciaelmélet szellemében, azt hirdetve, hogy a szocialista és a kapitalista rendszer a jövőben kölcsönös közeledés révén egybeolvad). A szocializmus „támogatása” természetesen az osztályharc elvetésével, a nemzeti sajátosságok eltúlzásá- val, különböző álszocialista nézetek hirdetésével, az afrikai, arab, hindu, iszlám stb. „szocializmus” népszerűsítésével jár együtt.

Az el nem kötelezett országok külpolitikai magatartásában van olyan vonás, hogy az egyik világrendszerhez való viszonyukkal befolyásolni akarják a másik rendszerhez tartozó országokat különböző gazdasági előnyök vagy segítség megszerzése érdekében.

Egyes források ezt a magatartást „zsarolásnak”, egyoldalú előnyök „kicsikarásának” nevezik. Kétségtelen, hogy a fejlődő országok igyekeznek előnyt szerezni abból, hogy a két világrendszer között verseny folyik. Ez azonban a kérdésnek csak az egyik és nem 96