Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Mányik Pál: Az el nem kötelezett országok helye és szerepe a nemzetközi kapcsolatok mai rendszerében
idején szakított Izraellel, amely a tűzszünetet kihasználva afrikai területre is kiterjesztette agresszióját. Az el nem kötelezett politikát valló országok a két világrendszerhez való viszonyuk, valamint belső gazdasági-társadalmi rendszerük szempontjából rendkívül különbözőek. Politikai színképük a szocialista orientációt választó Guineától a legutóbbi időkig imperialista csatlós szerepet játszó Fülöp-szigetekig terjed, egységes tömböt már ezért sem alkothatnak. Szerepük a nemzetközi erőviszonyok megváltozásában mégis egyre jelentősebb, kollektív állásfoglalásaik egyre pozitívabbak. A hatvanas évek derekáig kiemelkedő szerepet játszottak az el nem kötelezettek mozgalmában Nehru, Szukarno, Nasszer és Nkrumah. A mozgalom antiimperialista jellegének erősödését és nemzetközi fellépését buktatók és megtorpanások is kísérték, melyek okai között megemlíthetjük az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején lezajló kínai —indiai határkonfliktust, Szukarno haladó rendszerének megdöntését és az azt követő kommunistaellenes irtóhadjáratot, az ellenforradalmi jellegű ghanai puccsot stb. Az el nem kötelezettség antiimperialista tartalma azonban kiállta a próbát. India és Egyiptom vezető szerepe az említett államférfiak halála után elhalványodott, Ghánáé és Indonéziáé pedig az ellenforradalmi fordulat után megtört. India azonban az ázsiai földrészen, Egyiptom pedig az arab világban ma is stabilizáló szerepet tölt be. (Mindkét országnak barátsági szerződése van a Szovjetunióval.) A legtöbb el nem kötelezett ország bővítette kapcsolatait a szocialista országokkal, és ez megmutatkozott a nemzetközi küzdőtéren is. Antiimperialista együttműködésük erősödött, fellépésük sok kérdésben egységesebbé vált. Különösen az afrikai földrészen léptek fel egyre erélyesebben a gyarmatosítás és a fajüldözés maradványai ellen, közös lépéseket dolgoztak ki a gyarmatosítók egyik fő támaszával, a NATO-val szemben. Közös szervezetük, az Afrikai Egységszervezet az el nem kötelezett országok legaktívabb és leghatározottabb képviselőjévé vált a nemzetközi színtéren. Az el nem kötelezett országok már belgrádi (1961) és kairói (1964) értekezletükön is erélyesen elítélték az agressziókat és a gyarmatosítást, de a vezető imperialista országokat konkrétan még nem támadták. A lusakai (1970) és főleg az algíri (1973) konferencián azonban már erre is sor került. Fokozták az ún. fejlett országokkal szemben támasztott gazdasági követeléseiket (melyeket a szocialista országokkal szemben is érvényesíteni kívánnak), mindenekelőtt az ENSZ kereskedelmi és fejlesztési konferenciáinak fórumain. A nemzetközi enyhülés feltételei között, az erőviszonyok módosulásának hatására az el nem kötelezett országok nemzetközi magatartása egyrészt céltudatosabbá és radikálisabbá, másrészt bonyolultabbá válik. A szocialista országok nemzetközi törekvéseit időnként hamis ellentétek torzító lencséjén át szemlélik. Rendkívül fontos tehát, hogy magatartásuk és állásfoglalásaik bizonyos kedvezőtlen jelenségeit megkülönböztessük a világhelyzetre gyakorolt objektív hatásuk lényeges pozitív vonásaitól. Az el nem kötelezett magatartás negatív jelenségeit az alábbi példákkal lehet illusztrálni: — Az el nem kötelezettek olykor világpolitikai kérdésekben is hajlamosak elvtelen fogalmazások elfogadására, főleg olyan esetekben, amikor nem közvetlenül saját érder keikről van szó. (Például a vietnami kérdés kapcsán „minden külső beavatkozás” ellen emeltek szót, amit a szocialista országok segítségére való utalásnak is lehet értelmezni.) — Néhány afrikai és ázsiai ország együttműködik a Dél-afrikai Köztársasággal. 91
