Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Pásztor Árpád: A feszültségorientációjú kínai külpolitika és a nemzetközi enyhülés
ságát hirdető szélsőségesen nacionalista erők részéről, fokozzák ezek tevékenységét, gátolják vagy késleltetik a lehetségessé vált kompromisszumos megoldásokat. A legutóbbi közel-keleti konfliktus újabb konkrét példát szolgáltatott arra, hogy a Kínai Népköztársaság vezetői nem tekintik üdvösnek a nemzetközi enyhülést, hanem a nemzetközi feszültség fennmaradását vagy éppen fokozását kívánják, és ezt a rendelkezésükre álló — elsősorban politikai és propaganda- — eszközökkel igyekeznek is elősegíteni. Csiao Kuan-hua kínai külügyminiszter-helyettes az ENSZ Közgyűlés 1973. október 2-i vitájában például a vietnami tapasztalatokat összegezve, a következőket mondotta: „Egy kis nemzet legyőzhet egy nagyot, egy gyenge nemzet egy erőset, ha mer harcolni, jól küzd és kitart a harcban.” Majd a közel-keleti problémával kapcsolatban kijelentette: „A »se béke, se háború« állapota, melyet a szuperhatalmak idéznek elő és tartanak fenn, legjobban szolgálja őket a befolyási szférákért, az olajforrásokért és a közel-keleti stratégiai pozíciókért folyó marakodásukban.. . Egyetlen kivezető út a független cselekvés és a saját erőkre való támaszkodás.. . Hisszük, hogy a palesztinai és más arab népek, ha összefognak és kitartanak a harcban, az egész világ népeinek támogatásával bizonyára leküzdenek minden útjukban álló nehézséget, és visszaszerzik szent területeiket, visszanyerik nemzeti jogaikat.”1 A hasonló értelmű kínai diplomáciai és propagandanyilatkozatok sajátossága, hogy a bennük kifejeződő „mindent vagy semmit” álláspont nincs összhangban sem a harctereken kialakult realitásokkal, sem a Biztonsági Tanácsban meglevő erőviszonyokkal. Azzal, hogy elutasítják a belátható időn belül egyedül lehetséges kompromisszumos megoldást, a harctereken a „meleg-”, a diplomácia nemzetközi fórumain pedig a hidegháború fennmaradását, illetőleg újjáéledését szolgálják. A kínai külpolitikai törekvésekben megnyilvánuló enyhülésellenes tendencia fejeződik ki abban is, hogy a kínai vezetők kereken elutasítják a nagy katonai potenciállal rendelkező nagyhatalmaknak a fegyverzetcsökkentésre, különösképpen a termonukleáris kísérletek korlátozására irányuló javaslatait, a róluk folytatott tárgyalásokat és a tárgyalások eredményeként létrejött nemzetközi megállapodásokhoz való csatlakozást. Ezzel egyidejűleg fellépnek azok ellen a javaslatok és tárgyalások ellen is, amelyek bizonyos földrészek, régiók béke- és biztonsági rendszerének létrehozására irányulnak. A „mindent vagy semmit” irrealisztikus tézisét állítják szembe a lépésről lépésre való haladás reális gyakorlatával, amely az utóbbi tíz-egynéhány évben érvényesül a Szovjetuniónak az Egyesült Államokkal folytatott tárgyalásain, az e tárgyalásokon létrejött kezdeti megállapodásokban, az európai problémák rendezését szolgáló sokoldalú tárgyalásokon stb. A kínai külpolitika azonban nem tart kívánatosnak mindenfajta feszültséget, és nem lép fel mindenfajta enyhüléssel szemben. Közismert, milyen harcias álláspontot foglalt el a kínai diplomácia az indiai szubkontinensen 1971 végén létrejött feszültség idején, kárhoztatva a Bangladesnek nyújtott — immár történelmileg igazolt — indiai katonai segítséget, valamint a Szovjetunió és a vele szövetséges szocialista országok internacionalista segítségét. Ugyanakkor Kína és az Egyesült Államok viszonyában egyfajta pragmatizmus érvényesül azóta, hogy az Egyesült Államok elnöke Kínában járt, és megindult a kapcsolatok normalizálása a két ország között. Ettől az időtől kezdve sem a kínai sajtóban, sem a kínai vezetők megnyilatkozásaiban nem esik szó arról, hogy az amerikai imperializmus vonuljon ki Ázsia térségeiből. Sőt, a kínai propaganda azokat a 1 Peking Review, 1973. okt. 5. 71
