Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 2. szám - Péner Imre: Az NSZK keleti politikája a nagykoalíció éveiben (1966-1969)
fogadtatását. A Brandthoz fűzött reményeknek adott kifejezést a Vorwärts 1966. december 7-i száma, amikor olyan német politikusnak jellemezte, akinek „a legtöbb hitele van Keleten, Nyugaton és a semleges világban”, és „ha valaki, hát ő alkalmas a kör négyszögesítéséhez hasonló feladat megoldására: hogy Németország számára a bizalmon alapuló helyet biztosítson de Gaulle Franciaországa és az USA között, ugyanakkor önálló politikát folytasson a kelet-európai szomszédok irányában”. Tegyük hozzá, hogy a „kör négyszögesítésében” Brandt olyan segítőtársakra számíthatott, mint H. Wehner, az új kormány „össznémetügyi” minisztere és Hans-Jürgen Wischnewski, a gazdasági együttműködés minisztere (a tárcát 1968. október 2-án Erhard Eppler vette át, és Wischnewski a szociáldemokrata frakció parlamenti ügyvezetőjének munkakörét kapta meg). A nagykoalíció kormánya a szociáldemokrata miniszterek csatasorba állításával igyekezett mozgásba hozni a keleti politikát. A fő irány: a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatoknak a megnyerés és a nyomás változatos eszközeivel történő formálása oly módon, hogy lehetővé váljék a másik irányban, a többi európai szocialista ország irányában is a keleti politika aktivizálása annak érdekében, hogy fellazítsák ezen országoknak a Szovjetunióhoz, az NDK-hoz és egymáshoz fűződő kapcsolatait, ezzel is fokozva a Szovjetunióra nehezedő nyomást és az NDK elszigetelését. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a harmadik irányban közelebb kerüljenek fő céljukhoz: az NDK elszigeteléséhez, majd bekebelezéséhez. 1. A keleti politika a Szovjetunió irányában A Szovjetunió irányában javasolt szociáldemokrata keleti politikának kétirányú törekvése, a megnyerés és a nyomás a „Németország-politika” elfogadtatása érdekében szorosan összefonódott a Kiesinger—Brandt-kormány keleti politikájában. A CDU és az SPD együttműködését e téren lehetővé tette az a körülmény, hogy a CDU józanabbul gondolkodó körei is kezdték figyelembe venni a nemzetközi erőviszonyokon alapuló európai realitásokat. Ezzel kapcsolatban Ernst Majonica, a CDU egyik neves külpolitikai szakértője „Deutsche Ostpolitik” c. cikkében1 nyomatékosan hangsúlyozta, hogy „a német kérdés csak a Szovjetunió közreműködésével oldható meg. Mint atomnagyhatalom, nem helyezhető olyan nyomás alá, hogy bármit is fel kelljen adnia, amit helyzete szempontjából létfontosságúnak tart. És a zóna [az NDK — P. I.] kétségkívül ehhez tartozik... Szovjetellenes politikát nem lehet folytatni, hacsak az ember nem akarja cementbe foglalni a status quót.” A végcél tehát a status quo megváltoztatása; a cikk első mondata egyértelműen rávilágít: „A német keleti politika mindig Németország-politika, azaz célja az újraegyesítés. . . Jelenleg csak akkor van esélyünk a német kérdés mozgásba hozására, ha csatlakozunk azokhoz, akik az enyhülés érdekében fáradoznak. Ha nem ezt tennénk, ennek a szövetségi kormány elszigetelődése lenne az eredménye.” Kiesinger 1966. december 13-i kormánynyilatkozata ennek megfelelően leszögezte, hogy az NSZK kormánya a Szovjetunióval is jó kapcsolatokat kíván fenntartani. Brandt a Nyugat-európai Unió 1966. december 14-i párizsi ülésén tartott beszédében ehhez hozzátette, hogy a német nép a Szovjetunió népeivel „jó szomszédság1 Lásd Politisch-Soziale Korrespondenz, 1967. febr. 15. 50
