Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 2. szám - Kubik István: A kőolajválság és a mai világgazdaság

Ez gazdasági és politikai érdekellentétek forrásává vált, amelyek a kőolaj-egységfront széthullásához, a közel-keleti politikában éles ellentétek kialakulásához vezettek. Az ellentétek gazdasági szempontból alapvetően két forrásból táplálkoznak, amelyek közül az egyik a kőolaj világpiaci ára kialakításának jelenlegi mechanizmusa. Ennek a mechanizmusnak alapvető jellemzője, hogy a világpiaci ár kalkulációjában az amerikai termelés viszonylag magas költségeit veszik alapul. A viszonylag „szélcsendes” 1972-es évben a kőolaj világpiaci ára a New York-i olajkikötőben 3,25 dollár volt barrelenként. Ebből 1,32 dollárt tett ki a termelési költség, 1,15 dollárt a profit, 0,33 dollárt a szállítási költségek, és 0,45 dollár esett az adókra. 1973 októberéig ehhez a világpiaci alapárhoz igazodva kalkulálták ki az arab államok és a külföldi társaságok közti haszonrészesedést meghatározó elszámolási árat (posted price), amely a krízis előtt a Perzsa-öbölben 2,8 dollárra rúgott. Ebből 1 dollár haszonrészesedést osztottak fel 45 —55%-os arányban. A nyugati fél azonban legalább 1 dollár további nyereséghez jutott az árstruktúrába beépített teljesen fiktív magas önköltséghányad révén. Az évente több százmillió tonna kőolajat importáló Nyugat-Európának alig volt haszna a rendkívül előnyös közel-keleti kőolajból, mivel a haszon oroszlánrészét a közte és az arab világ közt „közvetítő” amerikai óriásmonopóliumok aratták le. Nyugat-Európának és Japánnak tehát már jó ideje érdekében áll az amerikai diktátummal való szakítás és a Közel-Kelettel való közvetlen kapcsolatok megszervezése. A Közös Piac létrejötte és az állami monopolkapitalizmus gyors kifejlődése Olaszországban, Franciaországban és Nyugat-Németországban stratégiailag előkészítette, az 1973 —74-es válság pedig halaszthatatlanná tette ezt az útkeresést, és keserű tapasztalatokkal bizonyította, hogy Nyugat-Európa és Japán gazdasága nem viselheti el sokáig az USA közel-keleti gazdasági és politikai ténykedésének, mindenekelőtt Izrael folyamatos agresszióját támogató politikájának kockázatait. Az energiaválság meggyorsította a Nyugat-Európában jelentkező űj inflációs folyamatot (különösen Franciaországban); a munkanélküliség gyors növekedéséhez és az általános recesszió veszélyéhez vezetett. Ezzel szemben az USA pénzügyi helyzete, amely a nyugateurópai manőverek következtében 1973 júliusában még katasztrófával fenyegetett, 1974 elejére megszilárdult. Külkereskedelmi mérlege az 1971. évi két és félmilliárd, illetve az 1972. évi 6 milliárd dollár deficittel szemben 1973-ban körülbelül 1 milliárd dollár többlettel zárult. Lehetséges, hogy ebben szerepe volt a „kőolajfegyvernek”? Az amerikai monopóliumok idézett rekordbevételeit tekintve ügy tűnik, igen.11

1974 elejére tehát Nyugat-Európa és Japán számára elérkezett a tettek ideje, amelyet egyelőre a közel-keleti kőolajtermelőkkel kötött hosszú lejáratú bilaterális egyezmények jeleznek. Igaz, Olaszország és Franciaország már korábban is tett ilyen kezdeményezéseket. Az állami érdekeltségű olasz ENI-AGIP cég Enrico Mattéi vezetésével már az ötvenes évek végén kesztyűt dobott a nemzetközi kőolajkartellnak, és több koncessziós egyezményt sikerült kötnie az arab államokkal. Hasonló aktivitást fejtettek ki nyugatnémet, japán és más tőkés társaságok. A tavalyi és az idei fejlemények közül kiemelkedő jelentőségűek a Franciaország és Japán által kötött bilaterális egyezmények. Francia- ország az energiaválság tetőpontján, 1973 decemberének közepén hosszú lejáratú kőolajegyezményt kötött az iraki kormánnyal.11 12 1974 januárjában pedig eddig példátlan volumenű egyezménnyel lepte meg a tőkés világot: 20 évre szóló szerződést kötött Szaúd11 Erre az összefüggésre a kairói Al Ahram 1974. jan. 8-i száma is utalt.

12 Lásd Világgazdaság, 1973. dec. 18.

42