Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)
1974 / 1. szám - Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában
ményekkel járt volna a maoista vezetés számára. Ebben az esetben ugyanis be kellett volna ismerniük kudarcaikat és tévedéseiket, s le kellett volna mondaniuk nagyhatalmi céljaikról és hegemonisztikus törekvéseikről. Erre az útra a belpolitikai harcból győztesen kikerült maoista vezetők már presztízsokokból sem léphettek. Sőt, minden igyekezetükkel azon voltak, hogy a folyamatban levő belpolitikai konszolidáció minél nagyobb mértékben nacionalista és szovjetellenes alapon menjen végbe, s hogy hosszú időre elvágják egy ilyen — elméletileg feltételezhető — közeledés gyakorlati megvalósításának útját. A militáns szovjetellenes tendenciák erősödése a kínai vezetők politikájában hamarosan felkeltette a tőkés nagyhatalmak, sőt a vezető imperialista hatalom, az Egyesült Államok uralkodó köreinek érdeklődését a Kínai Népköztársaság iránt. Ugyanakkor a Kínán belül egyre nagyobb tért nyerő pragmatikus vonalvezetés maga is számos olyan lépést, illetve gesztust tett, amellyel jelentősen megkönnyítette azoknak a tőkésországoknak a helyzetét, melyek a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatok felvételére, illetve normalizálására törekedtek. 1970 őszétől kezdve valóságos verseny- futás kezdődött a Kínai Népköztársasággal való kapcsolatok mielőbbi rendezése végett, melyben olyan országok is részt vettek, amelyek néhány évvel azelőtt még mereven elzárkóztak a „vörös Kínával” való bárminemű kapcsolatoktól. Természetesen nem volt könnyen megoldható elméleti és gyakorlati feladat a Csou En-laj köré tömörülő kínai vezetés számára lemondani korábbi ambícióikról, hogy a világforradalom vezetői és a fegyveres forradalmi mozgalmak inspirálói és támogatói legyenek, s ugyanakkor megteremteni a hatalmon levő burzsoá kormányokkal való politikai együttműködéshez szükséges kölcsönös bizalom légkörét és érdekeltségi viszonyokat. Elméleti síkon ezt a feladatot úgy oldották meg, hogy a „négy fő ellentmondásról” szóló 1969-es téziseket „tovább fejlesztették” a „két szuperhatalom és az ún. közbülső övezetek” elméletévé, majd 1972-ben leszűkítették a „veszélyesebb szuperhatalom” és Kína közötti alapvető ellentmondás tézisére. Így lényegében elhárultak az „elméleti” akadályok a másik „szuperhatalommal” való szorosabb politikai együttműködés és szövetkezés útjából. Ennek kapcsán azonban — mind elméleti, mind pedig gyakorlati szempontból — szükségessé vált a pragmatikus vonalvezetés ellen fellépő és a korábbi irányvonalat képviselő „ultrabaloldali” elemek eltávolítása a kínai vezetésből. A gyakorlatban az új politikát a „közbülső övezetek” országai irányában az ún. „mosolydiplomácia” módszereivel folytatták. Ezen belül ismét zag-diplomáciának” is nevezhetnénk, s amely az új külpolitikai koncepcióban egyrészt a Kína csekély számú szövetségesével való kapcsolatok erősítését, másrészt az egyes — taktikai, stratégiai vagy egyéb szempontból fontos, illetve fontossá váló — fejlődő országokkal való szorosabb politikai együttműködést hivatott elősegíteni. Ilyenformán a segélypolitika hatósugara továbbra is néhány — Kínához közelebb álló — szocialista országra, valamint Ázsia, Afrika és Latin-Amerika fejlődő országaira (vagyis az ún. első közbülső övezet országaira) terjedt ki, azzal a lényeges különbséggel, 117
