Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1974 (1. évfolyam)

1974 / 1. szám - Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában

„nagy ugrás” voluntarista gazdaságfejlesztési koncepciója valójában e törekvésekből fakadt, és az ilyen „transzmissziós szerep” megalapozására irányult. A kínai vezetők azt gondolták, hogy ha sikerül a rendelkezésükre álló — jórészt még kihasználatlan — munkaerő és természeti erőforrások tömeges méretű mozgósításával és kiaknázásával ugrásszerűen meggyorsítani gazdasági fejlődésüket, akkor a fejlettebb szocialista országok erkölcsileg olyan helyzetbe kerülnek, hogy kénytelenek lesznek a kínai gazdaságfejlesztés hiányzó láncszemével, a korszerű technikával a kínai „forradalmi tömegeket” az eddiginél sokkalta gyorsabb ütemben felszerelni, akár saját fejlődésük bizonyos területeken való visszafogása árán is. A „nagy ugrás” politikája tehát végső fokon a szocialista világrendszeren helüli erőviszonyok Kína javára történő gyors megváltoztatását, s ezen keresztül a világ valamennyi forradalmi mozgalma és áramlata feletti egyeduralkodói szerep mielőbbi megszerzését célozta.

2. A kínai segélypolitika szerepének és funkciójának változásai az 1960—1969 közötti években

1960 tavaszától kezdve a kínai vezetők szinte valamennyi nemzetközi fórumon már saját különvonalukat képviselték vagy képviseltették, s megkíséreltek ehhez előbb a szocialista országok körében, majd a nemzetközi kommunista mozgalom soraiban is támogatókat, szövetségeseket keresni. Ezzel párhuzamosan a Kínai Népköztársaság segélypolitikája is egyre inkább ennek az ideológiai harcnak rendelődött alá, és irányainak, súlypontjainak változásai hűen tükrözik az e harcban kialakult helyzet, annak Kína számára korántsem kedvező alakulását.

Az 1960—1969 közötti tízéves időszak első két évének segélypolitikájában lényegében még az előző időszakra jellemző fő tendenciák érvényesülnek. A Kínai Népköztársaság vezetői mindenekelőtt a szomszédos ázsiai szocialista országokban igyekeztek politikai és gazdasági befolyásukat növelni s a kibontakozó ideológiai vitában ezeknek az országoknak pártjait a Kínai Kommunista Párt oldalára állítani.

1963 táján a Kínai Kommunista Párt vezetői számára is nyilvánvalóvá vált, hogy a szocialista világrendszeren és a nemzetközi kommunista mozgalmon belül a vezető szerepet sem gazdasági, sem politikai, sem pedig ideológiai eszközökkel nem tudják megszerezni. Vajmi kevés eredménnyel jártak arra irányuló kísérleteik, hogy megbontsák a szocialista országok és a nemzetközi kommunista és munkásmozgalom egységét, és elfogadtassák e mozgalom pártjaival saját szerzeményű „általános irányvonal”-ukat. A szocialista országok közül mindössze Albániát tudhatták szilárdan maguk mögött, s két-három más szocialista ország tartózkodott — különböző okok és megfontolások miatt — a Kínai Kommunista Párt szakadár tevékenységének nyilvános elítélésétől. A nemzetközi kommunista és munkásmozgalomban még kedvezőtlenebbül alakult számukra a helyzet. A több mint 90 párt közül alig tíz-egynéhány állt ideig-óráig a Kínai Kommunista Párt mellé, de ezek egy része sem volt hajlandó részt venni a kínai vezetők

110