Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
már közvetítők nélkül, Peking és Moszkva érintésével kereste az indokínai zsákutcából kivezető utat. Milyen lépés következhetett Franciaország részéről a vietnami tűzszünet előkészületei, majd a párizsi egyezmény aláírása után? Különösen annak tudatában, hogy a vietnami békemegállapodás a Szovjetunió számára a Washingtonnal megkezdett párbeszéd folytatásának sine qua nonja volt? A francia diplomácia ismét a Távol-Keletre összpontosította figyelmét. A polgári kommentárok kétkedve és komolyan, szorongással és szándékos túlzással Franciaország, a középhatalmak és a kis nemzetek degradálá- sáról, a „két szuperhatalom” világbíró szerepéről írtak. A Quai d’Orsayn pedig a módosult helyzetet a régi de gaulle-i Jalta-komplexum fényében elemezték a francia diplomaták. A hivatalos La Nation főkommentátora — azokban az órákban, amikor az SZKP főtitkára Washingtonból Párizsba repült — azt a kérdést fogalmazta meg, hogy Franciaország (más országokkal együtt) nyugodt és bizonyos lehet-e, hogy a Brezsnyev—Nixon találkozó nem eredményez valamilyen „pax americana-sovieticá”-t, valamiféle „második Jaltát”?23 Mindezek alapján Franciaország diplomáciája ismét olyan potenciális partner — a Kínai Népköztársaság — fokozott együttműködését és támogatását kereste, amely ugyan más kiindulópontról, de a világpolitika fő kérdésére azonos, vagy hasonló választ ad. Georges Pompidou 1973 szeptemberében lebonyolított kínai látogatását ilyen meggondolások alapján készítették elő M. Schumann külügyminiszter hivatalos (1972. július) és J. Chaban Delmas volt miniszterelnök nem hivatalos (1973. június) pekingi tárgyalásain, illetve a Csi Peng- fejjel folytatott párizsi megbeszéléseken (1973. június). A francia közvéleménynek szánt látványos nemzetközi tevékenységgel a kormányzat ez alkalommal is a franciaországi bonyolult belpolitikai helyzetet, a tulajdonképpen már megkezdődött elnökválasztási kampányt tartotta szem előtt. Az előkészületek során a francia hivatalos körök erőteljesen hangsúlyozták: a köztársasági elnök nemcsak első nyugat-európai államfőként, hanem az egész Nyugatnak példát mutató de gaulle-i diplomácia folytatójaként készül távol-keleti útjára. A La Nation kommentárjában24 éles hangon polemizált azokkal, akik a tényeket meghamisítva szembeállítják Nixon úttörő szerepét a „szintén futott” Pompidou lépésével. Pompidou kínai látogatásával Franciaország a de Gaulle által megkezdett úton halad tovább, írta a hivatalos orgánum. „Fontos hangsúlyozni, hogy ez az elnöki utazás, amely talán a de gaulle-i diplomácia bizonyos oldalát tekintve természetesnek, majdhogynem e diplomácia igazolásának fog látszani, valójában örökségként maradt Pompidoura.”25 Hosszú távon a francia diplomácia sohasem tévesztette szem elől azt 98 23 La Nation, 1973. június 26. L. Hubert Rodier: L’Europe compte aussi. 24 La Nation, 1973. február 2—3. Peking: De Gaulle avant Nixon. 25 Ugyanott.
