Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Salgó László: Franciaország Kína-politikája 1949 és 1973 között
lom politikai, ideológiai egységének demonstrálása késztette kifakadásra a tábornokot. A magyarországi ellenforradalom fegyveres leverésének szükségességéről vallott azonos nézet, a nemzetközi munkásmozgalom stratégiájáról és taktikájáról elfogadott első moszkvai nyilatkozat (1957) után de Gaulle számára a két szocialista nagyhatalom Kairóban is érezhető egysége és vonzóereje jelentette a legfőbb veszélyt. Innen a Trumannak tett késői, keserű kifakadás. De Gaulle hatalomra jutása, 1958. május 13-ika után Párizs és Peking viszonyát továbbra is az algériai háború és annak afrikai kisugárzása határozta meg. A tábornok-elnök ugyanakkor változatlanul vallotta diplomáciai ars poeticáját: szövetségeseink ellenfeleink is; ellenfeleink szövetségeseink is. Lehet-e 1958 után a két szocialista nagyhatalom közül legalább az egyik szövetséges? S ha igen, melyik, milyen módon? Az új helyzet így tette fel a kérdést. A Camp David-i Eisenhower—Hruscsov találkozót, a tibeti ellenforradalmi lázadást, a kínai—indiai, a közel-keleti, a tajvani konfliktust követő állásfoglalások, az egyre szaporodó tünetek nyomán de Gaulle felfedezte a szovjet—kínai egység első hajszálrepedéseit. André Fontaine a hidegháborúról írt könyvében joggal állapítja meg: de Gaulle nemcsak hazájában, hanem az egész Nyugaton elsőnek ismerte fel a két szocialista nagyhatalom közti ellentéteket és felhasználásuk lehetőségeit.4 Ez a felismerés sugalmazta a mindig több variánssal számoló s „pla- netáris dimenziókban” tervező tábornok első „kínai kombinációját”. Hogy a Szovjetunió és a Kínai Népköztársaság közül ebben az időben melyik ígérkezett — legalábbis ideiglenes — szövetségesnek, az Franciaország nemzetközi helyzetét és de Gaulle nacionalizmustól fűtött világnézetét ismerve eléggé nyilvánvaló. A tábornok úgy ítélte meg, hogy az adott körülmények között, az algériai FLN-nek nyújtott támogatása miatt 1959—1960-ban Kínát kell Párizs fő ellenségének tekinteni, a Szovjetunió pedig potenciális szövetségesként jöhet számításba. 1959 őszén, Camp David után természetesen egyéb tényezők is hozzájárultak ahhoz, hogy a tábornok maga is meghívót küldjön Moszkvába N. Sz. Hruscsovnak. Ügy számolt: az amerikaiaktól, a NATO-tól való függés lazításához Franciaország számára elengedhetetlen a hagyományos európai ellensúly megteremtése. Szükség van a „nagyok” közötti hely és a házigazda szerepének biztosítására az 1960 tavaszára tervezett párizsi csúcsértekezleten. Hruscsov meghívásának egyik legfontosabb konkrét célja mégis az algériai válság megoldásához remélt szovjet támogatás megszerzése volt. Ezzel kapcsolatos elképzelését de Gaulle 1959. november 10-i sajtóértekezletén a nyilvánosság előtt sem titkolta. Franciaország fájó észak-afrikai problémáját a Szovjetunió ázsiai határainak feltételezett fenyegetettségével állította párhuzamba. Mindkettőt a fehér ember és a színes bőrű népek konfliktusaként kezelte, s félreérthetetlenül utalt a közös védekezés szükségességére. 4 Lásd A. Fontaine: Histoire de la guerre froide. II. köt. Fayard, Párizs 1967. 371. old. 87
