Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1973 (1. évfolyam)
1973 / Próbaszám - Dr. Hidasi Gábor: A kínai vezetés külpolitikai törekvéseinek tükröződése a Kínai Népköztársaság gazdasági segélypolitikájában
nem kizárólag az ázsiai és afrikai országokra összpontosult. A szocialista országok közül ekkor már csak „legmegbízhatóbb” szövetségese, Albánia részesült rendszeres kínai támogatásban. A belső gazdasági helyzet bizonyos fokú konszolidálódásával párhuzamosan ismét gyors ütemben nőni kezdett a kínai hitel- és segélynyújtás volumene (1963: 100 millió dollár; 1964: 250 millió dollár; 1965: 470 millió dollár — rekordösszeg!). A segélyek és hitelek eszkalációjának folyamatában az egyes régiók szerepe évről évre változott. 1963-ban a hitelek és segélyek zömét az arab országok, 1964-ben a fekete-afrikai országok kapták. 1965-ben viszont a felajánlott kínai segélyek és hitelek 88%-a ázsiai országoknak jutott, s ennek csaknem kétharmad része (200 millió dollár) Indonéziának. Igaz, ebben az időszakban már egyáltalán nem beszélhetünk a felajánlott kínai segítség teljes kihasználásáról. A „diadalmas népi háborúk” elméletét a brosúrákon kívül fegyverek szállításával, gerillák kiképzésével és a legkülönbözőbb színezetű „népi felkelők” csoportjainak nyílt vagy leplezett támogatásával a gyakorlatban is megvalósítani igyekvő kínai politika, amely ugyanakkor élesen elhatárolta magát az imperialistaellenes harc fő erejét képező Szovjetuniótól, hamarosan népszerűtlenné vált még a progresszív fejlődő országok jó részében is. A „harmadik világ” országai körében ez idő tájt vált egyre népszerűbbé — nem kis részben épp a kínai vezetők egységbontó törekvései és felforgató tevékenysége következtében — az ún. el nem kötelezettség gondolata, ami végső fokon az antiimperialista elkötelezettséget és szolidaritást csökkentette még a haladóbb fejlődő országok körében is. A tragikus indonéziai események után a kalandor kínai politika elszigetelődött a világ azon térségeiben is, amelyeket pedig a kínai vezetők stratégiai koncepciója a „vi- lágforradaimi vihar fő központjainak” tekintett. A kínai világhatalmi vágyak és hegemonisztikus törekvések megvalósítására kidolgozott „forradalmi stratégia” nyilvánvaló kudarca nem maradhatott hatás nélkül a Kínán belüli politikai helyzetre sem. Sokakban felmerült a kérdés: ki a felelős a kudarcokért? Nem volt-e elhibázott lépés szembefordulni a Szovjetunióval és a szocialista világrendszer országainak, a nemzetközi kommunista mozgalom pártjainak többségével? A kétely még a Kínai Kommunista Párt legfelsőbb vezetőinek soraiba is beférkőzött. Egy részük ugyan csak taktikai hibát látott a régi szövetségesekkel való szakításban és az új szövetségekre való túlságosan gyors átorien- tálódásban, s a kudarc fő okát Mao Cetung irányvonalának szubjektivizmusában és voluntarizmusában látták, amely már a „nagy ugrás” idején is súlyos megrázkódtatásokhoz vezetett. Mao Cetung és támogatói először az indonéziai eseményekért személyesen is felelős Peng Csent dobták oda prédául, aki pedig csak hűséges végrehajtója volt a maói politikának. Az így nyert lélegzetvételnyi szünetet kihasználva azután rögtön azok ellen fordultak, akik a stratégiai koncepció helyességét, illetve időszerűségét megkérdőjelezték, s akiket „a párton belül kapitalista úton járó hatalmon levőknek” neveztek. így került azután sor a „nagy proletár kulturális forradalom” ismert jelenségeire, s annak a jelszónak a kiadására, hogy „összpontosítsuk a tüzet a vezérkarokra”. 76
