Magyar Külpolitikai Évkönyv, 2007

II. A Magyar Köztársaság nemzetközi kapcsolatainak és külpolitikai tevékenységének dokumentumai - 2007

minősített többségi döntéshozatal, és esetenként terjesszük ki ezt újabb területekre. Vannak érvek - sőt, pontosan tudjuk, kik használják ezeket az érveket -, amelyek az unió jelenlegi pillér-rendszerének a fenntartásával érvelnek, e mellett szólnak, és ezzel lényegében a kormányközi jelleg konzerválását szorgalmazzák. Ezt úgy értékeljük, hogy nem segíti elő a közös ügyünk előre vitelét. Hasonlóképpen azt gondoljuk, hogy talán indokolatlan és összességében nem visz előre annak a kérdésnek a feszegetése, hogy a konszenzussal létrehozott közösségi kompetenciákat újra nacionalizáljuk - ezzel megtagadjuk közös értékeinket és elveszítjük az ennek szolgálatába állított közös eszközeinket -, és magunkba fordulva, az unió globális erejének növelése helyett a tagállamok közötti versennyel tegyük tönkre eddigi eredményeinket is. Lényegében azt mondhatjuk tehát, hogy ezekben az intézményi és döntéshozatali kérdésekben mi a korábban létrehozott, az alkotmányos szerződésben lefektetett elvek továbbvitelével értünk egyet és azok megerősítését kívánjuk. Azt gondolom, hogy politikai unió irányába mutató lépések közül Magyarország okkal fájlalná, ha el kellene hagynunk egy pár nagyon fontos szimbólumot. Nagyon világos, hogy miért fájlalná. Európainak lenni: egy közös ethosz, egy valóságos közösség; zászlaja van, himnusza van, közös történetei vannak. Többnek gondoljuk Európát, mint politikai-gazdasági együttműködésnek. Igen, a polgárok Európájáról beszélünk, a közösségről. De kétségtelen, hogyha az az ára a megállapodásnak, az az ára az együttműködésnek, hogy néhány szimbólumot elhagyunk ebből a szerződésből - ám legyen! -, gyanítom, attól Magyarország még használni fogja ezeket, sőt azt hiszem, azon nemzetek is használni fogják, amely nemzetek most annak érdekében érvelnek, hogy csökkentsük a szerződésben az alkotmányszerüség jellegét. Újra azt mondom, hogy az uniónak a nemzeti önzés helyett európai felelősségvállalásra van szüksége; a régieknek és újaknak is - egyébként is, ma már kik számítanak újaknak és kik régieknek? -, és természetesen nem egyszerűen az országoknak, hanem valamennyi polgárnak. * És ha már elhangzik a „régiek" jelző, akkor aligha kerülhető el, hogy egyetlenegy pillanatra megálljunk Franciaországnál, amelynek ma új elnöke van. Olyan elnöke, akinek a nevét mi magyarok mindenki mástól eltérően ejtjük, a saját nyelvünkön. Köszöntjük hát Nicolas Sarkozyt, gratulálunk győzelméhez, jó munkát kívánunk neki! De ami Franciaországot illeti, nem csak az elmúlt évek személyes tapasztalata, nem csupán a múlt ismerete mondatja azt velem, hogy az Európai Unió - bár a tagállamok egyenlőségére és a szolidaritásra fog épülni - a következő években sem fogja nélkülözni a rendkívül intenzív német-francia együttműködést és ennek az együttműködésnek a dinamizáló erejét és hatását. Biztos vagyok abban, hogy az elnökválasztást megelőzően - talán érthetően - Brüsszel253